Művészet, 1967 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1967 / 8. szám

RÉVÉSZ ISTVÁN NYOLCVANÉVES A magyar képzőművészet történetében rendhagyó jelenségnek számít Révész István pályája, életműve. Műbarátainknak hozzá kel­lett szokniuk a professzionizmus ismérveihez, az akadémiai képzett­ség és jelleg különféle feltételeihez, a csoportok, asztaltársaságok, szervezetek, pléiade-ok, rokonságok kérlelhetetlen rivalizálásához, a klikkesedés fortélyos folyamataihoz. Az efféle rétegződésen belül azután elvi következetesség, stiláris kötöttség, morális igény már nemigen érvényesül, többnyire csupán a közelharc esélyei motivál­ják a pillanatnyi álláspontokat. Messzebb mutató stratégiával vi­szonylag kevesebben lépnek az aréna porondjára. Kétségtelenné vált, hogy az akademizálódás nincs egyetlen iskolához se kötve, a non-figurációnak éppen úgy megvannak az epigonjai mint a natu­ralizmusnak, az egyénieskedés, az eredetieskedés is futószalagon ké­szül, az ösztönös gesztusokat tükör előtt gyakorolják a körmönfon­tabbak, a vegyes eklektika is képletekre készül. Révész István piktúrája azért szabályellenes, mert népszerű ünne­peltünk gyanútlanul, önfeledten dolgozik, szent hittel, derűs biza­lommal alkotja képeit, a festés öröme tölti el munka közben, boldo­gan vállalja a művész hivatását, szerencsés embernek érzi magát, amiért hogy a festészet bűvöletében élheti világát. Amatőr ő­s a szó igaz és átvitt értelmében egyaránt, választékos ízlésű gyűjtő és a mű­kereskedelemtől független, a szakmai acsarkodástól távolmaradó festő. Szorongás, gátlás nélkül szereti a képeket, ha tehette, meg­vette neves kollégái jó műveit, s ha kedve volt rá, megfestette a maga legszebb emlékeit, tájak, emberek, virágcsokrok színes sorozatait. Messze földön híressé lett gazdag Vaszary-gyűjteménye, kedves hangulatú saját pasztelljeivel meg számos hazai és külföldi kiállító­teremben aratott tisztes sikert. Kitűnő szakértője a XX. század képzőművészetének, számottevő tehetsége a modern magyar tábla­képfestészetnek. Működését, magatartását az önzetlenség jellemzi, szívből rajong a kvalitásos festményekért és rajzokért, odaadással élvezi a természeti látványokat, a festőművész és a műértő kíváncsi­ságával járja be Európa országait, múzeumait, keresi fel földrajzi és művelődéstörténeti nevezetességeit. Élénk tekintettel, érzékeny ke­déllyel megáldottan végzi feladatát, tesz eleget olyan kötelességek­nek, melyeket önként vett magára; élete tulajdonképpen toborzó­­körút, a magyar művészetet világklasszisnak hirdeti külországokban, modernjeinknek értéket nevel itthon. Lírai szellemű műveivel, alko­tásainak festői kultúrájával a bensőséges szépségek élményében ré­szesíti a tárlatlátogatókat. Nevét vagy fél évszázada mint az ízlésfejlesztés, műpártolás pro­­tagonistájáét ismerte meg a közönség. Hatásos szervező, felvilágo­sító tevékenységet folytatott, mint az Új Művészet Barátai Egyesü­letének ügyvezető igazgatója, amikor is lankadatlan szívóssággal, imponáló következetességgel agitált a képvásárlók között a modern törekvések támogatása érdekében. Ez a missziója a két világháború közötti időkben, a művészélet nehéz anyagi viszonyai mellett és a horthysta kismonarchia hivatalos neobarokk kultúrpolitikájának nyomása alatt szenvedélyes ügyszeretetet, meggyőződéses helyt­állást kívánt tőle. Ötvenéves volt, amikor saját képei is megjelentek a tárlatokon, azóta részt vett számos nagyszabású nemzeti seregszem­lén, műveit szívesen válogatták be a különböző tematikus anyagba, mint amilyen a balatoni festők, az Itáliában járt művészek eredmé­nyeinek az összesítése volt. Eddig három gyűjteményes kiállítást rendezett egy-egy periódusa termésének bemutatására, illetve mun­kásságának áttekintésére, s mindhárom alkalommal figyelemreméltó elismerést vívott ki magának. Művészete jó benyomást keltett a mű­értőkben, sokoldalú elemzést kapott a műkritikától, messzehangzó sajtóvisszhangot váltott ki országosan is. Analitikusai, értelmezői közül érdemes felemlíteni Herman Lipót, Kemény Simon, Vaszary János, Gerevich Tibor, Sós Endre nevét. A felsoroltak megjegyzései, bírálatai szíves gonddal, intuitív együtt­érzéssel jelölték ki Révész István helyét a magyar piktúrában, találó utalásokat tartalmaztak forrásaira, festményeinek analógiáira vonat­kozóan, elismeréssel méltányolták alkotótehetségének önállóságát. A többiek között Csontváry, Utrillo, Vaszary, Rippl-Rónai törekvé­seihez véltek hasonlóságot felfedezni Révész Istvánnál ezek a kom­mentárok, Vaszary János maga pedig „peintre musicaliste”-nak ne­vezte őt. A különböző irányba utaló magyarázatok azonban egyet­értettek abban, hogy művészetének legfőbb erénye a líraiság, a meg­ható intimitás, a festői gyengédség, az a fajta zavartalan áhítat, meg­­illetődött tisztelet, ahogyan a vérbeli természetfestők reagálnak a szabadban feltáruló látványokra, a plein-air benyomásokra, a szét­szóródó fények varázserejére, a csillogó vízfelületekre, a párás távla­tokba vesző sejtelmes színekre. Manapság ,,naiv”-nak minősítik őt azok, akik minden áron ki akarják jelölni festőinknek, szobrászainknak, grafikusainknak a mű­történeti státusát. Mintha bizony mentségre szorulna az autodidak­­szis, világranglistával kellene védekezni az egyszerűséget, közvetlen­séget, őszinteséget igazolandó. Persze, akik skatulyákba gyömöszö­lik a dúsan termő művészet eleven organizmusát, azok nem tudnak meglenni címkék nélkül, mert csak a divatos áramlatok, díszes fel­iratok, sznob firmák között képesek eligazodni. Révész István nem szerzett diplomát egyik képzőművészeti akadémián se, filisztereink így nem tudják hová tenni őt. Jó segítség hát a naivság, mert ahol nem a sváda, a rutin deklamál, a mesterség nem fitogtatja magát, a művészi vallomás nem artista produkció, csak a leereszkedő szána­lom, az exotikumra hajló ínyencség biztosíthat menlevelet a kertelés nélkül nyilatkozó léleknek. Valóban, Révész István nem óhajtja bűvészmutatványokkal ámulatba ejteni a képnézőket, nem csinál olyan reális ábrákat mintha absztraktak lennének, s az artisztikumot se tekinti a „profanum vulgus” megvetése kifejezőeszközének. Hátsó gondolatok nélkül, nyíltan, mesterkéletlenül szól érzéseiről, a tenger partján vagy a Hűvösvölgyben látottakról, nem rejtélyeske­­dik, nem hümmög, arra se teszen célzást, hogy mi mindent takar közérthető mondanivalója, pillantsanak csak a beavatottak az ábra- Révész István: Porto Venere - Ilopmo Benepe

Next