Művészet, 1968 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1968 / 9. szám
A mai török grafika Szegeden Az elzárkózás után jó tíz évvel már, természetessé válik számunkra lassan, hogy eredeti alkotásaikban ismerhetjük meg Picassót, Henry Moore-t, Légert. De felfedezés most, új, ismeretlen öröm ez a szegedi tárlat. A török grafika sokféleségét tárja — azt hiszem nagyon szerencsés válogatásban — nézői elé. Fethi Karakas linói (Ördög, Család) és Alye Berger színezett monotypiája (Figurák) kakasaival és madaraival, után a gyerekrajzokhoz és Chagall szürrealizmusához állnak legközelebb. Nurullah Berk Vasalónője és Ercamend Kalamuk Életöröm-e viszont csak címében picassói. A Vasalónő vaskosabb, korántsem olyan törékeny, mint a francia mesteré, és az Életöröm színesebb, tágabb Picassó alkotásánál. Mustafa Asher Reggeli felkelése is méltán sorakozik az előbb említett színes linók mellé, a kiállítás rendezői is egy paravánon mutatják be őket. Ali T. Germaner színezett, nonfiguratív monotypiái megrajzolt formák nélkül is, piros, sárga, barna és zöld színeikkel a török népművészetet idézik. Ezen Eyüböglu Parasztasszonyok-ja dekoratív realizmusával (ecsettel készült tusrajz) mintha a közeli Vásárhelyen született volna. Allan Gurman, a kép felső részén zöld alapon fehér szabálytalan folttal, alul piros és fehér harántsávokkal alakított op-art Tájképe különösségében emlékezetes. Meg keltem-Radmila Radojevic: Kerámia-tál Plat. Céramique — KepaMmechoe Guodo KIÁLLÍTÁSOK Iténünk még Fethi Kayaalp egyszínű fekete, az alakokat alig sejtető, nonfiguratív monotypiáit is. A felsorolás nem teljes, de tán visszaadja így is a mai török grafika sokféleségének Szegeden — és megelőzően Budapesten a Kulturális Kapcsolatok Intézetében — látott örömét. , ,,.. ., Ízes Mihály Szabadkai kiállítások Szegeden Szeged és a szomszédos Szabadka képzőművészei — figyelembe véve az elmúlt évi találkozásukat—, az idén immár másodízben rendeztek egymással cserekiállításokat. A szegediek március végén, a szabadkaiak pedig egy hónapra rá tárták műveiket a két város közönsége elé. A tárlatlátogatók jólesően tapasztalhatták, hogy az idei kiállítások nemcsak méretben növekedtek meg, de színvonaluk is magasabb értékű a tavalyinál. A nemzetközi jellegű tárlatokat most is a helyi magyar—jugoszláv tanácsi szervek és területi képzőművészcsoportok hozták létre. A kifogástalan szervezési munkálatok a szabadkaiak részéről Devits Imre, Szilágyi Gábor, Torök Sándor és Béla Duránd neveihez kötődtek. Szegedi vonatkozásban viszont a Tisza-parti művészek tárlatát megnyitó D. Fehér Zsuzsa, valamint Pintér József és Varga József rendezői tevékenységét illeti elismerés. A vernisszázsokat mindkét városban hasznos eszmecseréket kiváltó műteremlátogatásokkal kötötték össze. A minőségbeli emelkedés a szegedieknél azzal magyarázható, hogy a Szabadkai Téli Szalonban szerepelt munkáikat abból a reprezentáns anyagból válogatták ki, amely nem régen a Nemzeti Galéria kilenc termét megtöltötte. Az idei szabadkai tárlat gazdagodása viszont azzal függ össze, hogy jugoszláv kollégáink most számbelileg is többen és igényesebb alkotásokkal jelentkeztek a Móra Ferenc Múzeum képtárában, mint egy évvel ezelőtt. Ennek kapcsán természetes, hogy a kiállítások fogadtatásának is kedvezőbbé vált a visszhangja. Ács József, az ismert újvidéki festő és kritikus szerint „ . . . a szegedi művészek a társadalmilag elkötelezett művészet hívei, de ezt a legkülönfélébb stílustörekvések útján kívánják továbbfejleszteni.” Ács a szegedi tárlatról írt — Magyar Szóban megjelent — cikkében többek között elemezte Erdélyi Mihály, Winkler László, Pintér József , Fontos Sándor, Dér István, Zombori László festőművészek, valamint Tápai Antal és Tóth Sándor szobrászok alkotásait, érintve azoknak lényeges tartalmi, formai eredményeit. Ami a szabadkai képzőművészek szegedi kiállítását illeti, ez méginkább igazolta azokat a megállapításokat, melyek a tavalyi bemutatkozásuk kapcsán bennünk kialakultak. Elsősorban a kifejezési módok sokfélesége volt a feltűnő, amelyek nemcsak az egymástól elütő stílusvariációkban, de az alkotások műfaji megjelenítésének gazdagságában is megnyilvánultak. Kiállított munkáikban volt valami erjedő, forrásban levő. A modern művészet formaeredményeit, ha nem is mindig sikeresen, de nagy igyekezettel törekszenek összeegyeztetni sajátosan szenvedélyes érzésvilágukkal, a korszerűen érzékeny ábrázolási nyelvezetet a délszláv népek ősi, parázsló-lobogó temperamentumával. Természeti-társadalmi élményeiket és mondanivalóikat többen egyetemes szinten kísérelték megfogalmazni. A népművészeti elemek kamatoztatását főleg a keramikusok, így Kalmár Magdolna, Togyerás József és Ivan Jandric alkotásainál vehettük észre. De, amint Sáfrány Imre virágcsendéletei mutatták, a stilizált, naiv, népi szemlélet nem idegen a jugoszláv festők körében sem. Jó néhányuknál azt láttuk, hogy a délvidéki táj és ember jellegzetes világát modern szín- és formahangszereléssel igyekszenek tükröztetni. Példának Szilágyi Gábor kulturált felfogású bácskai tájait és Jovan Devic darabos beszédű „Parasztanyá”-ját hozhatjuk fel. Képeikkel egyesek erősen kötődtek a helyi környezeti valósághoz, lett légyen az szabadban vagy a műtermek csendjében, mint Milan Poznovija, Marco Vukovic, Magyar János, Dudás Antal és Kubát József. Mások viszont elvont formaeszközökkel próbáltak festményeiken teret, időt és emberi viszonylatokat érzékeltetni, mint Petrik Pál és fia, Petrik Tibor, valamint Torok Sándor, Faragó Endre és Török István. A grafikusoknál csakúgy mint a szobrászoknál, kifejezésbeli végletességek mutatkoztak. Bíró Miklós groteszk felfogású figurális tollrajzainak Poznovija-Vila Razija geometrikus folthatásokra épített három kompozíciója volt az ellentétpárja. Ezek, Kerekes Sándor amorf alakzatú pác-temperáival együtt, a mai jugoszláv grafikusművészet törekvéseiből adtak ízelítőt. Kalmár Ferenc hegesztéses technikával készítette elvont szellemű vas-terrakotta halfigurációit. Ezzel szemben Gyurcsi Lajos fából domborított nőalakjait naturálisan faragta meg. Feltűnő színfoltja volt a 38