Művészet, 1968 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1968 / 2. szám
ÖT KIÁLLÍTÁS Daumier és a francia karikatúra Daumier-t szívesen nevezik a karikatúra Michelangelójának. Ez az összehasonlítás semmivel sem kevésbé jogos, mintha Michalengelót a szobrászat Daumier-jének neveznék, hiszen monumentalitásuk, belső hevületük mindent elsöprő feszítőereje a két mestert a művészi rang azonos piedesztáljára emeli. Egyébként anyaguk is összekapcsolja őket: a mészkő volt mindkettőjük anyaga, kifejező eszköze, de míg az egyik „Éj”-t és „Pietá”-t faragott fehér márványból, addig a másik Lajos Fülöpöt és Pyg * maliont kanyarított csúfondáros krétájával a solenhofeni litográfkőre. Daumier kifejezőerőben sem marad el Michelangelo mögött: oly zabolázhatatlan temperamentummal, érzelmi hevülettel gyúrta át modelljeit emberi szörnyetegekké, melynek azóta sem tudott senki nyomába lépni. Az autodidakta Daumier művészetének szépséges magva a „hozzáállás”, az állásfoglalás. Ez sokkalta inkább jellemzője és lényege, mint kétségkívül magas szintű mesterségbeli tudása, melyet főként nyomdászműhelyekben volt alkalma elsajátítani. Szigvérig politikus művész, a politika eszményien társadalomformáló értelmében. Hitt a francia forradalomnak az emberek szabadságát, egyenlőségét és testvériségét proklamáló eszméiben — vagyis hitt az emberi méltóság, tisztesség és jóság rangot adó kiváltságaiban. Tagadja a rendi kiváltságokat és ez a férfias meggyőződése hívja harcba az emberi pipogyaság, gyávaság, cinkos haszonlesés és nyárspolgári ultramaterializmus haladásgátló erői ellen. Kezdetben bátran is politizál — ember még királyt ily maró gúnnyal KIÁLLÍTÁSOK nem tett nevetségessé —, majd mikor a politikai karikatúra tilalmassá válik, lankadatlan lendülettel zúzza pozdorjává a társadalom nagyképű, szószátyár, hetvenkedő és címkórságos figuráit. „Écrasez l’infame!” — Sújts le a becstelenre! — hirdeti rajzolókrétája. Kárörvendő és csúfondáros típustorzításokkal fejezi ki örömét afelett, hogy a jellemek hitványságának többnyire megtalálhatni torzító vetületét a hitvány karakterű ember fiziognómiájában is. A jellemek fiziognómiai nevetségességét azonban még tovább fokozza a helyzetkomikumokkal történő aláhúzás. Éles megfigyelőképessége a hitvesi ágyban, az uszoda deszkabódéi közt, a vasárnapi vadászaton egyaránt meglesi a törpe jellemű embert, s a bírói talár ugyanoly kevéssé készüt tiszteletre, mint a katonai fennhéjázás díszes uniformisai. Előadásmódjával a kőrajz minden lehetőségét kiaknázza, kitágítja annak korábban szinte csak bársonyos hatásokra, finom átmenetekre építő tónus-sajátságait. Markáns, karcolásokkal tűzdelt, keresztbeszövődő vonású rajzmodorával ellenállhatatlan dinamizmust, élességet visz a rajzokba. Rögtönző kompozíciós modora a képszerű felépítés kereteit lazítja, s ezzel a karikatúra, a szatirikus rajz friss vonalmimikáját, ideges vibrálását teremti meg. Ha kortársaira gyakorolt hatását keressük, valójában Gustave Dorét kellene néhány jellegzetes rajzzal mellé állítani, mert Gavarnira gyakorolt hatása inkább elvi, mint stílusbeli. Gavarni finom szatírája, részletező helyzetmegfigyelése, türelmes és cizellált arcábrázolása, kezek, lábikrák puha húsosságában gyönyörködő finom erotikája más irányból közelíti meg a nagyváros előkelő, s kevésbé előkelő világának bírálható oldalait. A kiállításon szereplő többi, ugyancsak Daumier hatását magába szívott mester inkább fantáziájának sokrétűségével, s a társadalombírálat burkoltabb formáinak (állatmese illusztrációk stb.) virtuóz alkalmazásával járult hozzá ama karikatúra-korszak kiteljesedéséhez, melyet a múlt század második felének világhírűvé vált párizsi élclapjai jelentettek. Rajz és akvarell Franciaországban Matisse-től napjainkig Három teremre terjedő, de jelentőségében tán az 1966-os francia kiállítást is túlszárnyaló kiállításban gyönyörködhetett Budapest műértő közönsége a Műcsarnokban. A cím is jelzi, hogy nem a francia művészet reprezentációjáról van szó, hanem annak a kulturális olvasztótégelynek finom párlatairól, melyet Franciaország és különösen Párizs a világ művészei számára jelent. A nagyszerű nemzetközi mezőnyből Picasso spanyol, Chagall, Zadkine orosz, Kupka cseh, Hartung német, Vasarely magyar származású, művészetük kiteljesedését mégis Gallia páratlanul kedvező szellemi klímájában találták meg. Kísérletező művész valamennyi, vállalója a nagy ugrás kockázatának, mit a hagyományos valóságelvű művészet felől az avantgarde különböző irányzatai a formamegújító, sőt formabontó irányzatokig a különféle stílustörekvéseken belül magukra vállaltak. Szerencsés tárlattá ötvöződésüknek a rajz és az akvarell ad kedvező keretet, mely maga is kísérleti műfajnak tekinthető, a végleges mű előkészítésének, fokozatos érlelődésének szellemében. A kísérletező művészek e kísérleti műfajára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy egy sor elsődlegesen plasztikai koncepciójú mester kitűnő rajza is szerepel, amilyenek: Maillol, Despiau, Brancusi, Giacometti, Arp stb. Az első terem a „klasszikus” avantgarde mestereit foglalja magában. Matisse páfrányos interieurje, a fauvizmuson keresztül kissé a szecesszió újításának szellemét sugározza, míg Picasso pohárkompozíciója a kubizmusnak a maga korában forradalmi formaboncolásából ad ízelítőt. Benne még nincsen semmi fantasztikum és semmi miszticizmus, míg Chagall és Kupka — bár másmás utakon — egy kétségkívül rokon, kozmikus döbbentségű formai transzszubsztanciációhoz, átlényegítéshez jutnak el. (Szinte az avantgarde lírikus-romantikus ágának kellene őket nevezni.) Dinamizmusuk spirituálisabb, belülről kifelé ható, még korántsem gesztuális. Éppen ezért pompásan komponálnak és nem a véletlen esetlegességeire, az ecsetjárás szeszélyeire bízzák esztétikai „leleményüket”. Léger és Dufy akiktől igézetes szépségű, monumentális igényű alkotásokat (templomablak- és freskóterveket) láthatunk a kiállításon, ugyancsak a kompozíció mesterei. Összefoglalóan szinte kritikai irrealizmusnak kellene neveznünk a világ adott formáival elégedetlen eme művészek magatartását a tárgyi valósággal szemben: hol érzelmi expresszivitásuk sodrával (Gonzales, Pignon), hol pedig forma- és színviszonylatok átrétegzésére törő analízisükkel (Delaunay, Estéve) törnek rést a hagyományokon. Egy jelentős csoport a kelet-ázsiai ihletésű kalligrafikus fasizmus szellemében organizálja újjá a képsíkot, mint Manessier, Hartung, a magyar Hajdú, Kimo, Soulage és mások. A természet hatalmas ihlető ereje tükröződik E. Max szikláin, Olson Bengt Munch-ra emlékeztető hangulatú kompozícióján, Ch. Lapique: Tenger című képén. Daumier: A súgó — Le Souffleur Cyfß.'iep