Művészet, 1968 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1968 / 9. szám
nemzetközi események is tanúsítottak, hogy ti. csak a tudományos szocializmus alapjaihoz ragaszkodva garantálható a haladás, a fejlődés, a legájtatosabb szellemtörténeti idealizmus is végül durva ellenforradalmi agitációba torkollik. Az osztályszemlélet revideálása, az eszmei hovatartozóság elhomályosítása még a mellékesnek látszó jelenségekben is a romboló zavarok elszaporodására fiigyelmeztet. Ilyen a protekciósok destrukciója, az eredmények tagadása, a bírálat jogának kisajátítása, a voluntarizmus bármilyen változatának az elkendőzése. A felépítmény szférájában a népnevelés, a felvilágosítás lebecsülése, az előzmények félremagyarázása, a becses tradíciók megcsonkítása. Ma még nem világos, hogy a művészettörténet meghamisítása csupán egyes epigonok cimboráinak a felmagasztaltatásáért folyik-e, vagy messzebb vezető célokért. A diszkvalifikálás — ellenben — csak csökkenti a tömegek kiművelésének az intenzitását, megosztja múlt és jelen kultúr javainak potenciális erőit, kételyt támaszt a legdicsőbb nevekkel szemben is. A hivatottak és választottak egyike-másika, a pártfogoltak legméltatlanabbja is gazda nélkül végzi számítását. A gazda pedig a felszabadult nép, a szocialista ország, százezrek, milliók kikerülésével, elhanyagolásával senki se képes tartós értékeket előállítani, épkézláb következtetésekre jutni. A közönségnek hátat fordítva egyetlen művészeti áramlat se maradhat életerős. A szocialista kultúra nem azonosítható az ezoterikus szertartásokkal, mégha az államrend őrzői nem is szorítják háttérbe az intellektuális köldöknézőket. A képzőművészek alkotó erőfeszítéseinek is az érdeklődők és értők növekvő tábora ad értelmet. A megértés is kölcsönösséget kíván, a művésznek se árt tudnia, hogy mit vár tőle a magyar nemzet. A közönség és a művész kapcsolata jelenleg elég rossz, de az jószerint nem is a két félen, hanem némely arisztokratikusan, antidialektikusan gondolkodó kritikus heccelődésén múlik. Az arisztokratákról az a tévhit terjedt el, hogy jólnevelt, finom lények. A feudalizmus évezredes történetéből épp az ellenkezője olvasható ki. A műbírálat előkelőségei is a történelemnek szekundálnak, fiktív kiváltságuk önérzetével dorgálják a sokaságot, megvetően ostorozzák elmaradottságát, faji megkülönböztetést alkalmaznak mindazokkal szemben, akik nem hódolnak a neomodern divatoknak, az abszurd műformáknak, a mikroorganikus félérzéseknek. Az igazi tehetséget épp a mű megalkotásának nehézségei, a műgond okozta megpróbáltatások szoktatják szerénységre. Ha szívére hallgat — s nem az idétlen heccmesterekre — igyekezni fog feloldani a közönség tétovaságát. A műtörténészek értelmesebbjei ugyanakkor ismeretterjesztéssel javíthatnak a helyzeten, ledorongolás, legyintés helyett ügyszeretettel, szocialista kötelességvállalással hidalhatják át a képzőművészet szokatlanabb válfajai és a kevésbé tájékozott emberek között tátongó űrt. A sematikus verdiktek a művészet legvonzóbb tulajdonsága ellen törnek, változatossága, árnyaltsága, személyessége, embersége ellen. A népszabadság éppen azért éltetője a művészeteknek, mert a műalkotást kivonja az áruk közül, s otthonát a piacról áthelyezi a lelkek pantheonjába — legalábbis megteremti ennek a folyamatnak szociális feltételeit. A művelődésügy közösségi szellemiségén múlik, hogy a kép, a szobor valóban társadalmi tényező legyen, különböző fajtája megtalálja a maga közönségét, mindenki örülhessen annak, ami a kedvére való. A nyílt alkotói verseny nem kell a laikusok tszájába lökje a művészt, mint ahogyan a giccs csábításai ellen se véd meg az istenek eledele; a laboratóriumi preparátumokat a modernkedő önkény hiába is teszi milliós nagyságrendben a tömeg asztalára, eszi, nem eszi, nem kap mást, csupán a szakadék mélyül tovább. Csak bőséges választék mellett válhat nemes értelemben értendő közszükségleti cikké a képzőművészet. Az a vihar, mely a XI. Magyar Képzőművészeti Kiállítás idején egy pohár vízben keletkezett, megint csak arra int, hogy közönség nélkül nincs életképes kulturális forradalom. A zsűrizés, a minősítés, a kiállíthatóság, a közületi támogatás, a művészeti beruházás szempontjai, ha a szocialista építés menetéhez igazodnak, jó ügyet szolgálnak. Az ízlés fejlesztése, a műveltség terjesztése, a maradandó kulturális élmények számának növelése hozzájárulhat a világnézeti problémák tisztázásához, a társadalom jó közérzetére hatályos befolyást gyakorolhat. Nagyobb siker művészt meg aligha érhet, mint annak bebizonyosodása, hogy népének szüksége van a munkájára. A Képzőművész Szövetség közelgő közgyűlésén, józanodó megbeszélésein nagy lépést lehetne előre tenni a társadalmi igény vállalásában, a műalkotások eszmei jelentőségének tudatosításában. Az emberiség bízik a szocializmusban, s ezért a szocialista művészetnek fel kell készülnie a tömegek szellemi táplálására, a jóság, az önzetlenség, az internacionalista szolidaritás eszményeinek hirdetésére. Pogány Ö. Gábor Kamotsay István: Nő tavirózsával— Femme au nenuphar — Henuuna — Kyeumiou Péter Zsuzsa: Pásztor — Berger — Ilacmyx Marton László: Anya — Mere — Mamb