Művészet, 1968 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1968 / 9. szám

nemzetközi események is tanúsítottak, hogy ti. csak a tudományos szocializmus alapjaihoz ragaszkodva garantálható a haladás, a fejlő­dés, a legájtatosabb szellemtörténeti idealizmus is végül durva el­lenforradalmi agitációba torkollik. Az osztályszemlélet revideálása, az eszmei hovatartozóság elhomályosítása még a mellékesnek látszó jelenségekben is a romboló zavarok elszaporodására fiigyelmeztet. Ilyen a protekciósok destrukciója, az eredmények tagadása, a bírá­lat jogának kisajátítása, a voluntarizmus bármilyen változatának az elkendőzése. A felépítmény szférájában a népnevelés, a felvilágo­sítás lebecsülése, az előzmények félremagyarázása, a becses tradí­ciók megcsonkítása. Ma még nem világos, hogy a művészettörténet meghamisítása csupán egyes epigonok cimboráinak a felmagasztal­­tatásáért folyik-e, vagy messzebb vezető célokért. A diszkvalifikálás — ellenben — csak csökkenti a tömegek kiművelésének az intenzi­tását, megosztja múlt és jelen kultúr javainak potenciális erőit, ké­telyt támaszt a legdicsőbb nevekkel szemben is. A hivatottak és választottak egyike-másika, a pártfogoltak leg­­méltatlanabbja is gazda nélkül végzi számítását. A gazda pedig a felszabadult nép, a szocialista ország, százezrek, milliók kikerülésé­vel, elhanyagolásával senki se képes tartós értékeket előállítani, épkézláb következtetésekre jutni. A közönségnek hátat fordítva egyetlen művészeti áramlat se maradhat életerős. A szocialista kul­túra nem azonosítható az ezoterikus szertartásokkal, mégha az ál­lamrend őrzői nem is szorítják háttérbe az intellektuális köldöknéző­ket. A képzőművészek alkotó erőfeszítéseinek is az érdeklődők és értők növekvő tábora ad értelmet. A megértés is kölcsönösséget kí­ván, a művésznek se árt tudnia, hogy mit vár tőle a magyar nemzet. A közönség és a művész kapcsolata jelenleg elég rossz, de az jósze­­rint nem is a két félen, hanem némely arisztokratikusan, antidialek­­tikusan gondolkodó kritikus heccelődésén múlik. Az arisztokraták­ról az a tévhit terjedt el, hogy jólnevelt, finom lények. A feudalizmus évezredes történetéből épp az ellenkezője olvasható ki. A műbírálat előkelőségei is a történelemnek szekundálnak, fiktív kiváltságuk ön­érzetével dorgálják a sokaságot, megvetően ostorozzák elmaradott­ságát, faji megkülönböztetést alkalmaznak mindazokkal szemben, akik nem hódolnak a neomodern divatoknak, az abszurd műformák­nak, a mikroorganikus félérzéseknek. Az igazi tehetséget épp a mű megalkotásának nehézségei, a műgond okozta megpróbáltatások szoktatják szerénységre. Ha szívére hallgat — s nem az idétlen hecc­mesterekre — igyekezni fog feloldani a közönség tétovaságát. A mű­történészek értelmesebbjei ugyanakkor ismeretterjesztéssel javít­hatnak a helyzeten, ledorongolás, legyintés helyett ügyszeretettel, szocialista kötelességvállalással hidalhatják át a képzőművészet szokatlanabb válfajai és a kevésbé tájékozott emberek között tá­tongó űrt. A sematikus verdiktek a művészet legvonzóbb tulajdon­sága ellen törnek, változatossága, árnyaltsága, személyessége, em­bersége ellen. A népszabadság éppen azért éltetője a művészeteknek, mert a műalkotást kivonja az áruk közül, s otthonát a piacról áthe­lyezi a lelkek pantheonjába — legalábbis megteremti ennek a folya­matnak szociális feltételeit. A művelődésügy közösségi szellemisé­gén múlik, hogy a kép, a szobor valóban társadalmi tényező legyen, különböző fajtája megtalálja a maga közönségét, mindenki örülhes­sen annak, ami a kedvére való. A nyílt alkotói verseny nem kell a laikusok tszájába lökje a művészt, mint ahogyan a giccs csábításai ellen se véd meg az istenek eledele; a laboratóriumi preparátumokat a modernkedő önkény hiába is teszi milliós nagyságrendben a tömeg asztalára, eszi, nem eszi, nem kap mást, csupán a szakadék mélyül tovább. Csak bőséges választék mellett válhat nemes értelemben értendő közszükségleti cikké a képzőművészet. Az a vihar, mely a XI. Magyar Képzőművészeti Kiállítás idején egy pohár vízben keletkezett, megint csak arra int, hogy kö­zönség nélkül nincs életképes kulturális forradalom. A zsűrizés, a minősítés, a kiállíthatóság, a közületi támogatás, a művészeti be­ruházás szempontjai, ha a szocialista építés menetéhez igazodnak, jó ügyet szolgálnak. Az ízlés fejlesztése, a műveltség terjesztése, a ma­radandó kulturális élmények számának növelése hozzájárulhat a világnézeti problémák tisztázásához, a társadalom jó közérzetére ha­tályos befolyást gyakorolhat. Nagyobb siker művészt meg aligha érhet, mint annak bebizonyosodása, hogy népének szüksége van a munkájára. A Képzőművész Szövetség közelgő közgyűlésén, józa­nodó megbeszélésein nagy lépést lehetne előre tenni a társadalmi igény vállalásában, a műalkotások eszmei jelentőségének tudatosítá­sában. Az emberiség bízik a szocializmusban, s ezért a szocialista művészetnek fel kell készülnie a tömegek szellemi táplálására, a jó­ság, az önzetlenség, az internacionalista szolidaritás eszményeinek hirdetésére. Pogány Ö. Gábor Kamotsay István: Nő tavirózsával— Femme au nenuphar — H­enu­una — Kyeumi­ou Péter Zsuzsa: Pásztor — Berger — Ilacmyx Marton László: Anya — Mere — Mamb

Next