Művészet, 1983 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 4. szám

1 Bokor Nelli: Zománcozott vörösréz fríz, 30x1 m, Genf, ENSZ Szellemi Tulajdonú Világszervezete épületében, 1978 (fotó Engelsz J.) 2 Madarassy István: Csillár rekonstrukció, réz, üveg, Pesti Vigadó, 1980 (fotó Somfai-Wolf) 3 Kopcsányi Ottó: Írisz-embléma, rozsdamentes acél 1x1 m, Monimpex-szálló, 1982 4 Engelsz József: Életfa, forrasztott vörösréz, 390 cm, Szeged, Házasságkötő-terem, 1968 (fotó Somfai) közönséget, amikor végleges anyagából, krómacélból elkészült. Mert a krómacél anyag adta többletet is tartalmazó vál­tozat lett végül is az igazi mű. Csakhogy ezt a művet már nem a Fasola alakját szoborba megálmodó Laborcz Ferenc készítette, hanem az akkor fémmunkás­ként dolgozó, ma példaadóan remek fémkompozíciókat készítő Maróti János, aki kivitelezőként tanulta meg, hogyan kell a fémanyagot önmaga jelentésére megszólaltatni. Vagyis ellentmondás je­lentkezett a mű ideája és valósága, a terve és a kivitelezése között. Kiderült, hogy a fémszobor megcsinálása, az anyag alakí­tásának minősége nem tervezhető. Sőt a modern művészet terminus technicusaival ez a minőség meg sem nevezhető. Mert nem a verbalizálható esztétikai tudat ré­sze. Ha egy fémszobor precízen, ponto­san olyan elkészítve, mint a terve, a mű sivár lesz. Mert ha a tervező a maga szer­kesztő­készségével és fogalmi gondol­kozásával számol is az anyag természeté­vel, mindig csak a tervezés szerinti ki­számított vagy megálmodott természete lesz az az anyagnak s nem a valóságos szituációk szerinti. Nagyon jól tudja ezt Makrisz Agamemnon, aki Szlávics László fémműves ötvössel készítteti fémszobrait. Mert a fémműves ötvös képes az adott formaszituáció és a fémanyag természete között összhangot, közös jelentést megte­remteni. Mégis, helyzetükből következően a szobrászok alkalmaztak először új anya­gokat. Különböző vastagságú réz- és krómacél lemezeket, amiknek megmun­kálásához azonban előbb még ismerete­ket kellett szerezniük. Az igazi izgalmat körükben nem is az anyag megmunkálá­sának mikéntje támasztotta, hanem azok a formák, amelyek az új anyagokban a modernség fényével ragyogtak. A fémlemez természetével harmonizáló jelentésteli formát csak Vigh Tamásnak sikerült teremtenie a dekorativitás árnyé­kolása nélkül, úgy, hogy a formaerő fe­szítése, emberromantikája a fémlemez anyagnak is méltóságot kölcsönöz. A fémlemez anyagának mibenlétére és lehetőségeinek szobrászi megértésére ha­zánkban Megyeri Barna fordított élete utolsó éveiben hatalmas lelki és szellemi energiákat. Koncepciójában a fémlemez­nek a lámpatest funkciót feltételezte, hogy olyan formát képezzen belőle, amely fényt vetít, sugároz, irányít. Megfordítva azt a sok ezer éves szobrászi hagyományt, amely időtlen idők óta a külső fények meg­fogására, annak irányítására törekedett a formaalakításnál. Megyeri Barna utolsó éveiben az Iparművészeti Főiskolán is Műhely tanított, ahol a koncepciója mindmáig tananyag. Az ő példája azonban másként is tanulságos az igény és igényesség ese­teire. Az utóbbi húsz évben fontos művészet­szociológiai változások mutatkoztak a művészek alkotói magatartásában. A tör­ténet, amelynek tanúja voltam és amelyet most pontos adatok nélkül, emlékezetből rögzítek. Megyeri Barna története. Az egyik csepeli gyár főépületének homlokzatára nagyméretű fémembléma készítésére ka­pott megbízást. Tervét elfogadták, a mű kivitelezését is rábízták, s költségvetést kértek tőle. S bár Megyeri Barna gyors észjárású ember volt, és jártas az élet dolgaiban, a költségvetés-készítés fel­adatával azonban addig még nem talál­kozott. Szobraiért eladdig mindig annyi pénzt kapott, amennyit adtak. Tipródott azon, hogy most ő határozza meg vala­minek az árát. Konzultánst kapott Simai Sándor kovácsmester személyében a költségvetési feladat megoldásához. S ahogy a tapasztalt mesterember nyu­galmas méltósággal már a harmadik ír papírt helyezte az asztalra, hogy szép ke­rek, gömbölyű betűvel folytassa a nagy­méretű emblémához szükséges anyagok bolti árának, szállításának, az elvégzendő különböző munkafázisok költségeinek, a szükséges szakmunkások munkabéré­nek, az anyagmozgatások, a gépkopások, a felhasznált villanyáram és műhelybér költségének felsorolását, aztán az elké­szült mű szétszedésének, rendeltetési he­lyére való szállításának, s ott újbóli ösz­­szeszerelésének, felhelyezésének az ára is a papírra került, s végül amikor már az emblémát tartó vasakat befogadó lyukak felfújásaira került sor, különös indulatok szánkóztak Megyeri Barna arcán. Nem a végösszeg „képzelni se merte volna" nagysága feletti csodálkozása mozdította meg érzéseit, s változtatta arcát hol ko­mor komollyá, hol lelkesültté, hanem hogy a soksíkú élet új valóságával ismer­kedett meg. A dalköltő bizonytalan bol­dogságának érzései kavarogtak benne, akinek valaki zenekarra hangszerelte a szerzeményét, s most neki kellene a zene­kart vezényelnie. Az embléma kisméretű terve voltaképpen, mint a zenei mű vezér­motívuma fővonalaiban volt csak meg­oldott, s most neki kell irányítani, vezé­nyelni szakmunkásokat, hogy az a kis terv nagy méretben megvalósuljon. S a jó szakemberek — a jóindulatú zenekar - segítségével Megyeri Barna végül is meg­tanulta a karmesterséget. Az ő története általánosítható, hiszen hozzá hasonlóan tanultak a nagyobb méretű fémanyagú művek készítésére vállalkozó szobrászok 2 3 4

Next