Lyka Károly szerk.: Művészet 6. évfolyam (Budapest, 1907)
6. szám - Lederer Sándor: A Szépmuvészeti Múzeum olasz mesterei 2. A milánói iskola és Leonardo
A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM OLASZ MESTEREI 2. A milanói iskola és Leonardo da Vinci, velenceieknél hasonlíthatatlanul .A kisebb számú mű képviseli gyűjtteményünkben a milanói iskolát. De e műveknek kis sorozata annál válogatottabb s némelyikük valóságos gyöngye az olasz művészetnek. Valamennyi egyazon, nagyra fejlett korszaknak alkotása, amely ott egybeesik az állami és politikai hatalom magasrendű virágzásával. Milanóban a Sforzák uraságának hathatós pártfogása mellett, a művészeti tevékenység három vezérszerepű képviselő körül csoportosul. Vincenzo Foppa, a jellemző kifejezés és erély nagymestere, képviseli a mantegna-iránynyal párhuzamos rideg valóságfestést. Donato Bramante, aki inkább az építészet terén úttörő mestere a fejlett renaissancenak, mégis az építészet és festészet szervesen átérzett harmóniája révén a monumentális festő szerepét játssza s eximio pittore (1488-ik évi okirat). Végre Leonardo da Vinci a természet alakító törvényeitől vezéreltetve, mélyen behatol a formának, a felület domborodásának és lágyságának problémájába, hatalmasra növeli a gondolat uralmát, s középpontja egy iránynak, amelyet Vasarii újnak mond s amelynek eredményei a leonardesco iskolát adják. A művészek ama csoportjából, akik kevéssel Leonardo előtt működnek és részben vele egyivásúak, s akiknek Lombardiában a legkimagaslóbb képviselője Vincenzo Foppa, csupán egyetlen festményt őriz gyűjteményünk. Nem kínálkozik tehát alkalom behatóbban foglalkoznunk azzal az iskolával, amelyből a többi közt Zenale, Bernardo Buttinone, Giov. Donato da Montorfano, Bartolommeo Suardi, Vincenzo Civerchio, Ambrogio Borgognone, Ambrogio Bevilaqua, Ambrogio de Predis, Bernardino dei Conti került ki, akik mind azon az úton haladtak, amelyet Foppa mutatott nekik, anélkül, hogy „akár Bramente, akár Leonardo da Vinci hatását befogadták volna" (Morelli). Bramantino kivételével, aki később segéde és tanítványa volt Bramantenek. Mielőtt tehát a leonardesco művészekre térnénk, szemlélődésünkben a derekas és tartalmas új katalógus nyomán, csupán Ambrogio Borgognone Pietà képére szorítkozunk, s ezenkívül csak Civerchiora terjeszkedünk ki, akinek Pulszky vásárlásából eredő s most a raktárban őrzött művét nem tartjuk egészen mellőzhetőnek. „Krisztus siratását" (112. szám) nyilván már régebben is Ambrogio Borgognone művének tartották. Az Országos Képtár 1878. évi képlajstromában a 127. sz. a. a kép értékét kiemelő *-gal ellátott következő sort olvassuk: L. a Vite bevezetését. Térey Gábor dr.: A Szépművészeti Múzeum régi képtárának leíró lajstroma. Budapest, 1906.