Lyka Károly szerk.: Művészet 13. évfolyam (Budapest, 1914)
1. szám - Krónika
— nem mondjuk, hogy propagálása — céljából rendez. Az első volt a legújabb márkájú festés embereinek tárlata, az expresszionista Bécs, a Neukunst Wien. A második a Klimtcsoport és a Wiener Werkstätte s most a sok évtizedes múlttal bíró Künstlerhaus. Talán meglepő, hogy ezt a csoportot is az a művészegyesület mutatja be,amelynek programmja tudvalevően a legújabb festői kísérletezések szolgálata, tekintet nélkül valamely irányzat kiforratlan állapotára. A magyarázat azonban e látszólagos ellentmondáshoz az, hogy e kiállítás a viszonosság alapján rendeződött. A Művészház csereviszonyba lépett a szóban forgó neves és előkelő testülettel s a megállapodás az, hogy a tavaszra a Művészház szervez csoportos bemutatót a Künstlerhaus helyiségeiben. S jóllehet a magyar piktúra sorsát, ma már nem kell félteni, mint régen, Bécs közelségétől, azért csak ez a szempont az, ami megokolttá és szimpatikussá teszi előttünk, az újabban kissé állandósulni kezdő bécsi vendégjárást. Művészeti kultúránknak ugyanis, mint erjesztőanyagra, erre ma már nincs szüksége. Kétségtelen, hogy festészetünk nem áll Bécs, vagy akár München festészetének színvonala alatt, mint akkoriban, amikor e gócpontok jóformán kizárólagos tanítómestereink voltak. Minden alkalmat azonban, amely a magyar művészet számára kifelé nyitja meg az utat, meg kell ragadnunk s minden kapcsolatnak örülnünk kell, amely a két művészeti teremm, Bécs és Budapest közt oly érintkezéseket létesít, amelyek ránk haszonnal járhatnak. A kiállítás, amely a múlt év decemberétől január közepéig volt nyitva, bizonyos reprezentatív jellegre törekedett. Lehetőleg minden oldalról igyekezett ismertetni a Künstlerhaus mai, képességük teljességében lévő embereit, így a tárlatain a régebbi genre épúgy helyet kapott, mint a mondon ízű arcképfestés, a pontos részletezésre törekvő tájkép. Láttunk kompozíciót, amelyben mintha a bécsi akadémia barokkos hagyományai keltek volna életre, képet, amelynek stílusa elsősorban a vonal és forma jelentőségét hangsúlyozza s máshol viszont a folt, a színek és tónusok szerepére épült. Természetesen oly értékekre, mint amineket a bécsi festőművészet múltjában egy Makart, Waldmüller, Rahl jelentenek, itt nem bukkanhattunk. Nem valószínű azonban, hogy a kiállítást azért rendezték, hogy benne ilyesmit keressünk és találjunk. A tárlat célja az volt, hogy ismertesse a Künstlerhaus mai embereit s ezt elérte. Be mutatott többféle pikturát, amelyekben a mesterségbeli tudásnak legtöbbször igen korrekt erényei élnek. Amelyek közösek ugyan abban, hogy — nem szólva most az új irányzatokról — már az impresszionista festés szenzációi is nyom nélkül suhantak el fölöttük , viszont egy csomó elismerést érdemlő szál fűzi őket a régebbi Bécs festőművészetéhez. E vendégszereplő együttesből feljegyeztük Adams, John, Quincy, Epstein Jehudo, Hessl, Larwin, Poosch, Schaefer Hans, Schattenstein, Scharf Viktor, Schwartz Stefan, Stener Kari jun., stb. neveit, Schattensteinnek egy igen delikát arcképét reprodukáljuk. HATVANY FERENC BÁRÓ KIÁLLÍTÁSA. Száztizenkét munkáját mutatta be Hatvany Ferenc az Ernst Múzeum januári kiállításában, köztük néhány régi dolgát, ha ugyan egy harminchárom éves művésznél szó lehet régi munkáról. Stílus és törekvés dolgában persze igen nagy a különbség a mai és az 1896-iki Hatvany közt (ebből az évből való ugyanis legrégibb, nagyon kedves önarcképe). Régebben sokat tanult a nagybányai mesterektől, végigfestette ő is a plein-air-naturalista programmot, volt impresszionista, bejárta nálunk Nagybányát és Szolnokot, a külföldön pedig Berlint, Párist, mindenütt okulva, tanulva, a tanulás minden módját megragadva, mint valaki, aki majdnem religiózus komolysággal élete céljává teszi a festészetet. A naturalista és impresszionista múlt nyomtalanul elröppent, de kitűnő nevelőiskolának bizonyult, mert valóban nagy készséget juttatott a festőnek. Ez a készség sok zavarból menthette ki akkor, amikor erősebben nézett Cézanne s a belőle fejlődött iskola tanításaiba. Talán elemébe jutott, amikor kikerült az impresszionizmusból, mert a szín nem az ő igazi eleme. Legfrissebb művein ennek alig jut szerep. Ezek egészen más fajtájúak s nem festőiek, hanem — legalább nekünk — inkább szobrász-munkáknak hatnak. Majdnem mázsás asszonytesteket hömpölyget a vásznaira, mindenféle lézengő attitűdben, egészen librettó nélnélkül és a szobrász kezével simogatja enyhére