Czene Béla festőművész kiállítása (Ernst Múzeum, Budapest, 1967)
A mű mindig önvallomás. Egy gyűjteményes kiállítás sokszorosan az. Szükséges-e hát, hogy még írásban is kifejtsem, hogy mit, miért és hogyan festek? Úgy érzem, azért szükséges, mert a művészet nemcsak önvallomás, hanem mindig társadalmi termék is. A művész szószólója, hangadója annak a kisebb-nagyobb közösségnek, amelynek ő is egy tagja, egyik egyede. Képeimben megjelenő önvallomásomhoz írásban is hozzá kell tennem valami ars poetica-félét, magyarázatképpen azokról az elvekről, amit a művészet irányáról, céljáról, módszeréről vallok. Evvel tartozom azoknak, akik megtisztelnek azzal, hogy kiállításomat megnézik. Úgy gondolom, hogy nem bízhatom ezt másra, írástudóra, aki bizonyára jobban megírná helyettem, de őszintén és pontosan csak én fogalmazhatom meg művészi szándékaimat. Kinek, miért és hogyan festünk? Mit adunk a közösségnek annak fejében, hogy munkánkért eltart bennünket? Vagy munkánk a társadalom számára szép fölösleg csupán, aminek semmi hasznát nem veheti? Ezek a kérdések sokunkat foglalkoztattak a Főiskolán, a harmincas évek elején. Tisztázatlan kérdések voltak akkor ezek, egyértelmű feleletet csak a mi társadalmunk adott rájuk. A művészet, a művész szerepe, helye a közösségben ma már lezárt kérdés, de a kinek, mit, hogyan kérdése még a képzőművészetben, ahol a közösséggel való közvetlen kapcsolat a legkisebb az összes művészetek között, nagyon is vitatott, nagyon is tisztázatlan kérdés. Kinek is festünk mi valójában? Elsősorban egymásnak, mi művészek, a munkánk első értékelését baráti körben, egymástól kapjuk. Azután a zsűrinek, a lektorátusnak, a műkritikusoknak, a minisztériumoknak, egyszer Keletnek, másszor Nyugatnak. Ezeknek az értékítéletéhez igazodtunk, de a közönség tapsát mi nem halljuk. Sőt inkább ijesztgetnek bennünket, vigyázat, a siker nem értékmérő, a közönség-siker gyanús. Spekulatív úton nem lehet ezekben a kérdésekben eligazodni, egyet tehetünk csupán: legőszintébben önmagunkat adni, vallomást tenni magunkról, világunkról, a mai emberről, az életről. Ezt kell tennünk, bár senki sem ül így az állvány elé :,,na most vallók a mai életről". Nem, a kép egészen máshogy jön létre. Úgy keletkezik hogy valami kiváltó ok (és mennyi minden lehet ez!) lelki feszültséget, emóciót kelt bennem, amit én, mint festő csak úgy tudok feloldani, ha egy felületen színnel, formával, vonallal ,,ki tudom festeni magamból” ennek az emóciónak az adekvátját a magam számára, és a szemlélők számára is. Képeim legnagyobbrészt emberábrázolások, emberek, cselekvések közben, egyének, típusok megfogalmazásai. Mégis, ha visszagondolok a képeket kiváltó vizuális emóciókra, akkor igen furcsa eredményre jutok. Az élmény a legkülönbözőbb forrásokból fakad. Egy alkony különös színhangulata, a napsütés színfokozó tüze egy idegen város idegen színvilága éppúgy lehet a kép alapélménye, mint két-három egymás mellé kerül színfolt a palettán, vagy az állvány és festőköpeny árnyékrajza a falon. Ritkán fordul elő, hogy a vizuális