Fekete Tamás szobrászművész kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállító termében, Budapest, 1972)

A művészetet ma, a stílusváltozások „mobil"-jainak szemfényvesztő forgása közben minden eddiginél nehezebb közvetlenül megközelíteni. Hogy­ a művészet m­inden további nélkül „önmagáért beszél” s ne­­ igényel se magyarázatot, se közvetítést, minden eddiginél kevésbé áll a korunkban születő alkotásokra. Ha valaki a XV. század közepe táján Itáliának akár különböző városaiban is megnézett néhány különböző szobrásztól való szobrot, vagy a XIX. század közepének Európájában szinte bármely művésztől származó képet, bármely országban, az egyes alkotások és alkotójuk minden egyéni sajátosságán és eltérő értékén túl, ugyanazzal a művészettel találkozott, egy-egy ilyen, vagy amolyan megvalósulását látta annak, amiről már eleve, ezeknek a megtekin­tése előtt tudott valamit, éppen azt, hogy ezt kell a művészettől várnia. A ma művészének és a mai művészet befogadójának egyaránt nehe­zebb a dolga. Aki ma ugyanannak a párizsi utcának két galériájába egymás után belép, vagy akár végignézi egy budapesti kollektív kiál­lítás néhány darabját, sőt, olykor csak ugyanannak a művésznek nem is különböző korokból származó két műalkotását megszemléli egymás mellett — szinte minden alkalommal újra át kell értékelnie magában magának a művészetnek a fogalmát, m­­eg kell kérdeznie magától — mint ahogy annyiszor meg is kérdezik - „művészet-e ez?", „ez-e vajon a művészet?”, vagy éppen: „miért művészet ez?”; „mi ebben a művé­szet?” Ahhoz, hogy a modern művészet alkotásait élvezni, megismer­ni és megítélni tudjuk, legtöbbször nem elég megteremtenünk köz­tük és magunk között a puszta fizikai, tér- és időbeli kapcsolatot, szin­te minden alkalommal újra előbb el kell fogadnunk a mű szemléleté­nek egy bizonyos módszerét, hasonlóan a természet vizsgálatának ma már egyedül lehetséges feltételeihez, el kell fogadnunk egy bizonyos feltételezett rendszert, amelyen belül a szóban forgó műalkotás érve-

Next