Fekete Tamás szobrászművész kiállítása (Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállító termében, Budapest, 1972)
A művészetet ma, a stílusváltozások „mobil"-jainak szemfényvesztő forgása közben minden eddiginél nehezebb közvetlenül megközelíteni. Hogy a művészet minden további nélkül „önmagáért beszél” s ne igényel se magyarázatot, se közvetítést, minden eddiginél kevésbé áll a korunkban születő alkotásokra. Ha valaki a XV. század közepe táján Itáliának akár különböző városaiban is megnézett néhány különböző szobrásztól való szobrot, vagy a XIX. század közepének Európájában szinte bármely művésztől származó képet, bármely országban, az egyes alkotások és alkotójuk minden egyéni sajátosságán és eltérő értékén túl, ugyanazzal a művészettel találkozott, egy-egy ilyen, vagy amolyan megvalósulását látta annak, amiről már eleve, ezeknek a megtekintése előtt tudott valamit, éppen azt, hogy ezt kell a művészettől várnia. A ma művészének és a mai művészet befogadójának egyaránt nehezebb a dolga. Aki ma ugyanannak a párizsi utcának két galériájába egymás után belép, vagy akár végignézi egy budapesti kollektív kiállítás néhány darabját, sőt, olykor csak ugyanannak a művésznek nem is különböző korokból származó két műalkotását megszemléli egymás mellett — szinte minden alkalommal újra át kell értékelnie magában magának a művészetnek a fogalmát, meg kell kérdeznie magától — mint ahogy annyiszor meg is kérdezik - „művészet-e ez?", „ez-e vajon a művészet?”, vagy éppen: „miért művészet ez?”; „mi ebben a művészet?” Ahhoz, hogy a modern művészet alkotásait élvezni, megismerni és megítélni tudjuk, legtöbbször nem elég megteremtenünk köztük és magunk között a puszta fizikai, tér- és időbeli kapcsolatot, szinte minden alkalommal újra előbb el kell fogadnunk a mű szemléletének egy bizonyos módszerét, hasonlóan a természet vizsgálatának ma már egyedül lehetséges feltételeihez, el kell fogadnunk egy bizonyos feltételezett rendszert, amelyen belül a szóban forgó műalkotás érve-