Koszta Rozália festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1972)

E kiállítás képeivel ránk köszön a Nap, a reggel, a vidéki csend, a kaput nyit nekünk a meghittség hangulata, emberek, tájak, emlékek hívnak, hog­y megpihenhessünk, hogy tűnődéshez jussunk itt, a nyugalom kertjében. Gondozott kert ez, rendjének tiszta harmóniája az alkotóra, Koszta Rozáliára vall, - az ő léte, lénye, cselekvése, gondolkodása leginkább a kertészéhez hasonlítható, aki a te­mészet rügyfakasz­tó kedve és lombhullatása révén benső ismeretségben á­l a mindig ismétlődő kezdetei és a vég­gel, - nyugalmát ebből, - a természeti törvényszerűség mindennapos csodáiból­­ meríti. Koszta Rozália is ekként azonosul a természettel és az élettel, napraforgóként követi egész művészi alka­tával az éltető sugarak irányát, melegét, ugyanakkor a földhöztartozása is oly ösztönös bizton­ságú, mint a gyökereké. Két kezének jellegzetes mozdulata a virágkehely nyílásához és csukódá­­sához hasonlít. Áhítat van ebben a gesztusban és gyengédség az iránt, ami életének és művé­szetének értelmet ad. Koszta Rozália féltőn szereti az embert és világát. Hét esztendeig tart, amíg az emberpalánta, születésétől kezdve, begyűjti életének első, alapvető benyomásait, amíg kialakulnak jövendő egyéniségének körvonalai. Ez a hét esztendő volt - 1949-től 1956-ig - Koszta Rozália művésszé­ válásának tanulóideje,­­ végeztével tökéletesen bir­tokába jutott annak, ami szakmailag megtanulható. Ezután következett az önkifejtés nehezebb munkája,­­ művészi egyéniségének, személyes monda­nivalójának stílusbeli meghatározása. Az a készség, amellyel a pályának indult, - mintegy más­fél évtizede - a nehéz festői feladatokra is jól felvértezett, realista művészt ígért. Képeinek tar­talma eleven, mert személyes élmények telítették, és fűzték szocialista társadalmunk alakulásának jelenségeihez. Diplomamunkájának témájához, a földosztáshoz is közvetlenül, a gyermekkori, paraszti környezetre való emlékezéssel folyamodhatott. Hivatására indulva huszonötévesen lelkes résztvevője volt annak a kulturális eszmélkedésnek is, amely képzőművészetünket a történelmi újjá­születésünk megörökítésével, krónikási feladattal bízta meg. Érthető, hogy a régit váltó új tartalmakhoz korszerű festői kifejezést keresett. Abból, amit környe­zetében észlelt, a lényegeset, a jellemzőt akarta megfogalmazni,­­ ez tartalmi sűrítést, rövid ka­­rakterizálást jelentett,­­ formailag pedig: stilizációt, értelmes, művészi egyszerűsítést. Áttért tehát a tónusfestészet színbéli árnyalatosságáról, és a térábrázolásról, a sík-dekoratív látás-, és festés­módra. Keveretlen színekkel, meghatározott körvonalakkal, a plein-air levegőérzékeltetése nélkül fogott hozzá „témáinak" ember- és tájtípusainak jellemzéséhez. A fejek — mert a portré kezdettől fogva erőssége volt - és a végsőkig leegyszerűsített életképi je­lenetek, pillanatfelvételek a jelenből, és múltjuk szépségében rögzített tájak, házak mozgósítot­ták képzeletét. A régi és az új tartalom érdekes, hiteles kettőshangzásban, finom duettben jelent­kezik nála. Arcképsorozatok jelzik a fiatalok és az öregek iránti bensőséges érdeklődését, vonzó­dását. Búcsúztató érzések is kísérik műveiben az utolsó gyulai konflisról, a lebontásra kerülő vö­rös házról, a célja­vesztett hídról, földpadlós vályogházról, régi fényképekről szóló emlékezé­seit ... De ugyanígy jelen van a fiatalok életbeindulásának, gyanútlan üdeségüknek köszöntésé­ben, pártolásában. Ismeri reményeik hirtelen­ beválását, vagy éppen hirtelen­ csődjét, s ami a vonásaikban készülődik azt látja előre, az életkorukon olykor két-három évvel túlmutató arcmásokon. Ez a fajta képi jö­vendölés egyébként Koszta Rozália emberábrázolásának különös ismérve is.

Next