Koszta Rozália festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1972)
E kiállítás képeivel ránk köszön a Nap, a reggel, a vidéki csend, a kaput nyit nekünk a meghittség hangulata, emberek, tájak, emlékek hívnak, hogy megpihenhessünk, hogy tűnődéshez jussunk itt, a nyugalom kertjében. Gondozott kert ez, rendjének tiszta harmóniája az alkotóra, Koszta Rozáliára vall, - az ő léte, lénye, cselekvése, gondolkodása leginkább a kertészéhez hasonlítható, aki a temészet rügyfakasztó kedve és lombhullatása révén benső ismeretségben ál a mindig ismétlődő kezdetei és a véggel, - nyugalmát ebből, - a természeti törvényszerűség mindennapos csodáiból meríti. Koszta Rozália is ekként azonosul a természettel és az élettel, napraforgóként követi egész művészi alkatával az éltető sugarak irányát, melegét, ugyanakkor a földhöztartozása is oly ösztönös biztonságú, mint a gyökereké. Két kezének jellegzetes mozdulata a virágkehely nyílásához és csukódásához hasonlít. Áhítat van ebben a gesztusban és gyengédség az iránt, ami életének és művészetének értelmet ad. Koszta Rozália féltőn szereti az embert és világát. Hét esztendeig tart, amíg az emberpalánta, születésétől kezdve, begyűjti életének első, alapvető benyomásait, amíg kialakulnak jövendő egyéniségének körvonalai. Ez a hét esztendő volt - 1949-től 1956-ig - Koszta Rozália művésszé válásának tanulóideje, végeztével tökéletesen birtokába jutott annak, ami szakmailag megtanulható. Ezután következett az önkifejtés nehezebb munkája, művészi egyéniségének, személyes mondanivalójának stílusbeli meghatározása. Az a készség, amellyel a pályának indult, - mintegy másfél évtizede - a nehéz festői feladatokra is jól felvértezett, realista művészt ígért. Képeinek tartalma eleven, mert személyes élmények telítették, és fűzték szocialista társadalmunk alakulásának jelenségeihez. Diplomamunkájának témájához, a földosztáshoz is közvetlenül, a gyermekkori, paraszti környezetre való emlékezéssel folyamodhatott. Hivatására indulva huszonötévesen lelkes résztvevője volt annak a kulturális eszmélkedésnek is, amely képzőművészetünket a történelmi újjászületésünk megörökítésével, krónikási feladattal bízta meg. Érthető, hogy a régit váltó új tartalmakhoz korszerű festői kifejezést keresett. Abból, amit környezetében észlelt, a lényegeset, a jellemzőt akarta megfogalmazni, ez tartalmi sűrítést, rövid karakterizálást jelentett, formailag pedig: stilizációt, értelmes, művészi egyszerűsítést. Áttért tehát a tónusfestészet színbéli árnyalatosságáról, és a térábrázolásról, a sík-dekoratív látás-, és festésmódra. Keveretlen színekkel, meghatározott körvonalakkal, a plein-air levegőérzékeltetése nélkül fogott hozzá „témáinak" ember- és tájtípusainak jellemzéséhez. A fejek — mert a portré kezdettől fogva erőssége volt - és a végsőkig leegyszerűsített életképi jelenetek, pillanatfelvételek a jelenből, és múltjuk szépségében rögzített tájak, házak mozgósították képzeletét. A régi és az új tartalom érdekes, hiteles kettőshangzásban, finom duettben jelentkezik nála. Arcképsorozatok jelzik a fiatalok és az öregek iránti bensőséges érdeklődését, vonzódását. Búcsúztató érzések is kísérik műveiben az utolsó gyulai konflisról, a lebontásra kerülő vörös házról, a céljavesztett hídról, földpadlós vályogházról, régi fényképekről szóló emlékezéseit ... De ugyanígy jelen van a fiatalok életbeindulásának, gyanútlan üdeségüknek köszöntésében, pártolásában. Ismeri reményeik hirtelen beválását, vagy éppen hirtelen csődjét, s ami a vonásaikban készülődik azt látja előre, az életkorukon olykor két-három évvel túlmutató arcmásokon. Ez a fajta képi jövendölés egyébként Koszta Rozália emberábrázolásának különös ismérve is.