Antal Irén festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1973)

Alig néhány éve, az alábbi sorokkal zártam Antal Irén művészetének publikált méltatását: „ . . . 1969 márciusában igen kvalitásos anyagot mu­tatott be a VI. kerületi Hazafias Népfront helyiségei­ben. Most arra vár — teljes joggal —, hogy valame­lyik hivatásos fővárosi galériánkban mielőbb önálló kiállítással szerepelhessen a nagy nyilvánosság előtt." (Művészet, 1970. október) Mint Antal Irén művészetének és küzdelmeinek is­merője csak örülhetünk, hogy végül is megvalósult ré­gi vágya, és — legalább egy évtizedes várakozás után — a közönség elé bocsáthatta serény munkálkodásá­nak e válogatott kis kollekcióját. Minden műélvező, aki most végignézi olaj- és víz­festményeit, szinte első körültekintésre megállapíthat­ja, hogy olyan alkotásokkal ismerkedhet, amelyekből nem hiányzik sem az érzelemgazdag tartalmiság, sem a korszerű festői megjelenítés. Az viszont már kevésbé olvasható ki a művekből, hogy alkotójuk milyen szívós és kitartó munkával, mennyi objektív hátráltató ténye­ző ellenére jutott el tehetsége kibontakoztatásához, művészi terveinek megvalósításához. Hogy a szóban forgó akadályokról nem beszélek, annak egyszerűen az az oka, hogy nem azok ismertetése a lényeges, ha­nem a buktatók leküzdésével teremtett végeredmény, a művekben rejlő kvalitás. Antal Irénnek már csak azért sincs szüksége a mentegetésre, mivel tiszta for­rásból merített művészete nem hordozza magában életútjának terheit és a lelkében rejtőző sebeket. Fej­lődése lényegében — egy hosszabb kényszerszünet, majd sok méltánytalanság ellenére — töretlen és egyenletesen ívelő volt, mivel hitt önmaga erejében és bízott tehetségében. Ezáltal vált lehetségessé, hogy hetvenévesen is megmaradt fiatalnak, s hogy képei az ifjúság testi-lelki erejét, hőfokát és friss szellemét sugározzák magukból. Ami Antal Irén képeinél egyértelmű és probléma­­mentes, az a mindig pregnáns érzelmi telítődés és az emóciók finom árnyaltsága. A művészember érzései, hangulatai természetszerűleg változékonyak, alaku­lásukat jócskán befolyásolják a külső behatások, amelyek azután a születendő műalkotást is eleve de­terminálják. Az érzelmi oldal eme változatossága nemcsak természetes, hanem törvényszerű is; olyany­­nyira, hogy itt a mindig egyforma sivárságot, az állan­dóan változó és megújuló viszont lelki-érzelmi gaz­dagságot jelent. Általában nem ilyen egyértelműen fogadják a vál­tozatosságot a művi megjelenítésnél, azaz a formai megoldás, — ha úgy tetszik —, az egyéni stílus ese­tében. Itt manapság is erősen hat meg a hagyomá­nyos esztétika megszokott követelménye, vagyis konk­rétan az, hogy egy művész minden alkotásának azo­nos stílusjegyeket kell viselnie. Valahogyan úgy, mint amilyen egyforma az ember egyéni kézírása. Nos, aki stiláris ismérvek alapján kívánja megközelíteni Antal Irén képeit, az hamar meggyőződhet arról, hogy a szigorú kategorizálással nála nem lehet mit kezdeni, s hogy művészetének ilyen irányú esztétikai rendsze­rezése erőltetett. Annak látszatából, hogy egyes képei nem rendre azonos kézjegyűek mégsem szabad arra következtetni, hogy mindennek bizonytalanság, vala­miféle formánkívüliség vagy eklekticizmus az okozója. Művésznőnk számára nagyon is fontos a művészi for­ma, mivel a már említett érzelemvilágának rezdülése­it pontosan azzal teheti árnyaltan érzékletessé. Az a képessége, amellyel meglátja és átéli a külvilág meg­annyi jelenségét, problémáját, nem is vezetheti ecset­

Next