Antal Irén festőművész kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1973)
Alig néhány éve, az alábbi sorokkal zártam Antal Irén művészetének publikált méltatását: „ . . . 1969 márciusában igen kvalitásos anyagot mutatott be a VI. kerületi Hazafias Népfront helyiségeiben. Most arra vár — teljes joggal —, hogy valamelyik hivatásos fővárosi galériánkban mielőbb önálló kiállítással szerepelhessen a nagy nyilvánosság előtt." (Művészet, 1970. október) Mint Antal Irén művészetének és küzdelmeinek ismerője csak örülhetünk, hogy végül is megvalósult régi vágya, és — legalább egy évtizedes várakozás után — a közönség elé bocsáthatta serény munkálkodásának e válogatott kis kollekcióját. Minden műélvező, aki most végignézi olaj- és vízfestményeit, szinte első körültekintésre megállapíthatja, hogy olyan alkotásokkal ismerkedhet, amelyekből nem hiányzik sem az érzelemgazdag tartalmiság, sem a korszerű festői megjelenítés. Az viszont már kevésbé olvasható ki a művekből, hogy alkotójuk milyen szívós és kitartó munkával, mennyi objektív hátráltató tényező ellenére jutott el tehetsége kibontakoztatásához, művészi terveinek megvalósításához. Hogy a szóban forgó akadályokról nem beszélek, annak egyszerűen az az oka, hogy nem azok ismertetése a lényeges, hanem a buktatók leküzdésével teremtett végeredmény, a művekben rejlő kvalitás. Antal Irénnek már csak azért sincs szüksége a mentegetésre, mivel tiszta forrásból merített művészete nem hordozza magában életútjának terheit és a lelkében rejtőző sebeket. Fejlődése lényegében — egy hosszabb kényszerszünet, majd sok méltánytalanság ellenére — töretlen és egyenletesen ívelő volt, mivel hitt önmaga erejében és bízott tehetségében. Ezáltal vált lehetségessé, hogy hetvenévesen is megmaradt fiatalnak, s hogy képei az ifjúság testi-lelki erejét, hőfokát és friss szellemét sugározzák magukból. Ami Antal Irén képeinél egyértelmű és problémamentes, az a mindig pregnáns érzelmi telítődés és az emóciók finom árnyaltsága. A művészember érzései, hangulatai természetszerűleg változékonyak, alakulásukat jócskán befolyásolják a külső behatások, amelyek azután a születendő műalkotást is eleve determinálják. Az érzelmi oldal eme változatossága nemcsak természetes, hanem törvényszerű is; olyanynyira, hogy itt a mindig egyforma sivárságot, az állandóan változó és megújuló viszont lelki-érzelmi gazdagságot jelent. Általában nem ilyen egyértelműen fogadják a változatosságot a művi megjelenítésnél, azaz a formai megoldás, — ha úgy tetszik —, az egyéni stílus esetében. Itt manapság is erősen hat meg a hagyományos esztétika megszokott követelménye, vagyis konkrétan az, hogy egy művész minden alkotásának azonos stílusjegyeket kell viselnie. Valahogyan úgy, mint amilyen egyforma az ember egyéni kézírása. Nos, aki stiláris ismérvek alapján kívánja megközelíteni Antal Irén képeit, az hamar meggyőződhet arról, hogy a szigorú kategorizálással nála nem lehet mit kezdeni, s hogy művészetének ilyen irányú esztétikai rendszerezése erőltetett. Annak látszatából, hogy egyes képei nem rendre azonos kézjegyűek mégsem szabad arra következtetni, hogy mindennek bizonytalanság, valamiféle formánkívüliség vagy eklekticizmus az okozója. Művésznőnk számára nagyon is fontos a művészi forma, mivel a már említett érzelemvilágának rezdüléseit pontosan azzal teheti árnyaltan érzékletessé. Az a képessége, amellyel meglátja és átéli a külvilág megannyi jelenségét, problémáját, nem is vezetheti ecset