Barna Miklós festőművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1977)

B­ARNA MIKLÓS „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad, s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd.” (Petőfi Sándor: A XIX. század költői.) E bevezető mottójaként abból a meggyőződésből idéztük a fenti versrészletet, mivel­ az — Barna Mik­lós tárlatán túl — lényegi választ ad a művészi te­vékenység mindenkori értelmére, rendeltetésére. A műalkotások eredendően elkötelezett voltát ugyan­így tényként bizonyítja az emberiséggel egyidős művészetek története. Ha a világ múzeumaira figye­lünk, máris láthatóvá válik, hogy a bennük felhal­mozódott remekek mind saját korukról vallanak. Méghozzá olyan szinten, hogy — esztétikai értékeik mellett — azokból az egyes történelmi periódusok társadalmi valóságát is kiolvashatja, rekonstruál­hatja magának a gondolkodásra képes elme. Az irányzatosság kritériumán belül, persze az sem lé­nyegtelen, hogy az egyes korszakok történelmi— társadalmi relációjában milyen világnézetnek köte­lezte el magát a művészet általában, s milyen sze­repet vállal benne a műalkotást létrehozó egyedi alkotó. Mert — tudjuk — születtek hamis, a tár­sadalmi igazságot és valóságot eltorzító produktu­mok is, de az ilyenek rendre áthullottak a művé­szettörténet könyörtelen rostáján, amely objektíve csak a haladás talaján sarjadt humánus értékeknek biztosítja a halhatatlanságot.

Next