Barna Miklós festőművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1977)
BARNA MIKLÓS „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad, s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd.” (Petőfi Sándor: A XIX. század költői.) E bevezető mottójaként abból a meggyőződésből idéztük a fenti versrészletet, mivel az — Barna Miklós tárlatán túl — lényegi választ ad a művészi tevékenység mindenkori értelmére, rendeltetésére. A műalkotások eredendően elkötelezett voltát ugyanígy tényként bizonyítja az emberiséggel egyidős művészetek története. Ha a világ múzeumaira figyelünk, máris láthatóvá válik, hogy a bennük felhalmozódott remekek mind saját korukról vallanak. Méghozzá olyan szinten, hogy — esztétikai értékeik mellett — azokból az egyes történelmi periódusok társadalmi valóságát is kiolvashatja, rekonstruálhatja magának a gondolkodásra képes elme. Az irányzatosság kritériumán belül, persze az sem lényegtelen, hogy az egyes korszakok történelmi— társadalmi relációjában milyen világnézetnek kötelezte el magát a művészet általában, s milyen szerepet vállal benne a műalkotást létrehozó egyedi alkotó. Mert — tudjuk — születtek hamis, a társadalmi igazságot és valóságot eltorzító produktumok is, de az ilyenek rendre áthullottak a művészettörténet könyörtelen rostáján, amely objektíve csak a haladás talaján sarjadt humánus értékeknek biztosítja a halhatatlanságot.