Szöllőssy Enikő szobrászművész (Budapest, 1980)
1967-ben a székesfehérvári könynyűfémmű meghívott öt művészt, jónevű, ,,befutott” szobrászokat, hogy készítsenek szobrokat alumíniumból, a gyárban alkalmazott technológiákkal. Az eseményre ma már úgy tekintünk mint a magyar szobrászat fordulópontjára, bár valójában nem tudott azzá válni. A szobrászok többé-kevésbé kész elképzelésekkel mentek, ezeket kivitelezték a gyárban, noha terveiken a technikai adottságok lehetőségekényszere sokat módosított. A szobrok között vannak remekművek és kevésbé sikerültek, abban azonban megegyeznek, hogy mindegyikük műtermi gondolat eredménye. A művész és a nagyipar egyszeri találkozása nem is befolyásolhatta ennek a gondolkodásmódnak a lényegét. A tapogatózó kezdetnek hosszú ideig nem volt folytatása. A hazai szobrászat ismét visszaszorult a műtermekbe, hogy aztán évekkel később más gyárak, és egy másik szobrászgeneráció elölről kezdhessen mindent. Ez a második nekirugaszkodó már többet ígér. Szívósabbak művészek, és türelmesebb a nagyipar is. Mindenekelőtt azonban kényszer sürgetőbb. Nem tudom hogy a néhány nagy gyár mellé működő nyári művésztelepből megszületik-e majd a korszerű magyó szobrászat. Nélkülük azonban aligha. A Dunai Vasmű eddig háromszer hívott meg művészeket, adó nekik anyagot, gépeket és segítséget, hogy egy-egy nyáron át dogozhassanak a gyár területén Szöllőssy Enikő mindhárom alkalommal ott volt (1975, 1977, 1979 és joggal mondhatja, hogy munkásságára ez az idő meghatároz jelentőségű. Irányt szabott és meg