Breznay József (Műcsarnok, Budapest, 1982)
BREZNAY JÓZSEF Négy évtizeden átívelő, eredményekben, hazai és külföldi sikerekben gazdag életművet ismerhetünk meg, tekinthetünk át Breznay József gyűjteményes kiállításán. A számvetés, a visszatekintés szakmai tanulságai, valamint az esztétikai élménykeltés mellett elsőként talán az lehet az elismerésünket kiváltó legfontosabb tényező, hogy mennyire egységes, stílusfejlődésében konzekvens, alapvető célkitűzésében mennyire töretlen ívelésű az eddigi életmű. Úgy tűnik, mintha a társadalmi élet, a történelem eseményei a korunkra jellemző gyors művészeti stílusváltások, a sokszor egymás ellen rugaszkodó törekvések harcmezeje fölé emelkedett volna művészünk. Erre enged következtetni az a szilárd hittétel, az a rendíthetetlen akarat és a maga igazát mindenkor vállaló belső meggyőződés, amely ötvöződve átöleli a sokszor évtizedekben mérhető stíluskorszakokat. Ha azonban vizsgálódásunkat elemzőbbé tesszük, a részletekben feltáruló alkotói problémák felé irányítjuk, a meggyőzés erejével hat ránk az a felismerés, hogy Breznay mennyire jelenünk, vészterhes korunk alkotója, aki mindemellett szellemiségében őrzi hazai festészetünk egyik — maga vállalta — hagyományát, mint biztos fundamentumot. Az eddig említettek, amelyek mind a témakörben, mind a festői előadásban fellelhetők, szigorú és merev kategóriákban gondolkodva összebékíthetetlennek tűnnek. Mert például napfényes, ujjongó színek, harmonikus formák, egyensúlyt teremtő komponálási módok esztétikai tapasztalataink szerint vészterhes indulatokat, mementóként ható retteneteket nem hordozhatnak. A lehetséges ellentmondást maga a művész oldja fel, csakis a maga számára asszimilálható stílusjegyeket transzponál át művészetébe a mind áttekinthetetlenebbé váló korstílusból, ugyanakkor megrögzött beidegzettségeinket, korlátainkat áttörve, új és egyéni színharmóniákat teremt, eredeti formai összefüggéseket alakít ki — tágítva mindezekkel képzeletünket, gazdagítva a világról alkotott ismereteinket — így az egység és a változatosság, a hagyományőrzés és az újítás, a lírai szemlélődés és a magas indulati hőfok szüntelen dialektikája hatja át Breznay József beérett korszakait. De milyen út vezetett idáig, a belső fejlődés történeti időrendjében? Az 1940-es évek végéig terjedő első alkotói korszakának célkitűzését maga a művész fogalmazta meg így: „a valóság előítélettől mentes, abszolút csodálata, s ilyen értelmű megörökítésének vágya vezetett. Ugyanakkor az ábrázolás titkainak kimerítő megismerése, az alkotási folyamat közvetlenségének elérése éltetett.” Hozzátehetjük, hogy posztnagybányai nyomdokokon haladva, napfényes, színgazdag, oldott festőiségű stílust alakított ki a művész, amelyből lírai