Polgár Ildikó kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1982)
Dezilluzionált, ám nosztalgiára hajló korban élünk. Egy monstre fotótörténeti kiállítás hatalmas és megérdemelt sikere jelzi: megrendezése időszerű volt, valóságos és tömeges igényt elégített ki. A közelmúltjuk történelmétől hosszú ideig megfosztott emberek dokumentumra, tény-irodalomra, fény-képre ■ szomjaznak, s a fotográfia a maga érzékikonkrét valóságosságával minden írott szónál mágikusabb erővel kezd hatni, holott kétségtelen, hogy objektivitása igencsak viszonylagos. Minden korszak fényképésze - még a száraz tárgyilagosságra törekvő szociofotós is, manipulálta a valóságot, de nemigen találhatott ki helyette másikat. A századvég városi fotográfusa mindent elkövetett, hogy témáját a megrendelő igénye szerint „glancolja”, s e fotókba mi többnyire azt láthatjuk bele, amit a korról ma hinni akarunk, mégis e képek mindegyike hordozza önnön cáfolatát, az optikailag kiküszöbölhetetlen objektivitás leplező ereje végül mindig érvényesül. A fotó részben e sajátos kettős természetével vívhatta ki a ma művészének szenvedélyes érdeklődését, válhatott - mára már nem is meglepő módon - még a kerámiában is teljes jogú kifejezőeszközzé, s így jelenhetett meg, lehetett meghatározó elemmé Polgár Ildikó tevékenységében is. Polgár viszonylag rövid idő alatt, nagyon messziről, de meglehetősen logikus úton jutott el ide, igaz, kedvező pozíciók részleges feladása árán. Már pályája kezdetén is eredeti, meghökkentően újszerű munkákkal jelentkezett, s furcsa mód mégsem kellett tartania a közönség értetlenségétől, közönyétől, elutasításától. A tökélyért vívott nehéz küzdelemből el mit sem áruló technikai fölény, elegancia, a tárgyak érzékiségig érzékletes megfogalmazása úgy vett le lábáról laikust és szakembert, hogy a szándékolt simulékonyságnak, a behízelgésnek árnyéka sem fért alkotójukhoz. Alighanem többnyire mégis félreértették. A felületes megköze lt Li U !