Polgár Ildikó kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1982)

D­ezilluzionált, ám nosztalgiára hajló korban élünk. Egy monstre fotó­­történeti kiállítás hatalmas és meg­érdemelt sikere jelzi: megrendezése idő­szerű volt, valóságos és tömeges igényt elégített ki. A közelmúltjuk történelmétől hosszú ideig megfosztott emberek doku­mentumra, tény-irodalomra, fény-képre ■­ szomjaznak, s a fotográfia a maga érzéki­konkrét valóságosságával minden írott szónál mágikusabb erővel kezd hatni, holott kétségtelen, hogy objektivitása igencsak viszonylagos. Minden korszak fényképésze - még a száraz tárgyilagos­ságra törekvő szociofotós is­­, manipu­lálta a valóságot, de nemigen találhatott ki helyette másikat. A századvég városi fotográfusa mindent elkövetett, hogy té­máját a megrendelő igénye szerint „glan­­colja”, s e fotókba mi többnyire azt láthat­juk bele, amit a korról ma hinni akarunk, mégis e képek mindegyike hordozza ön­nön cáfolatát, az optikailag kiküszöböl­­hetetlen objektivitás leplező ereje végül mindig érvényesül. A fotó részben e sajá­tos kettős természetével vívhatta ki a ma művészének szenvedélyes érdeklődését, válhatott - mára már nem is meglepő módon - még a kerámiában is teljes jogú kifejezőeszközzé, s így jelenhetett meg, lehetett meghatározó elemmé Polgár Ildikó tevékenységében is. Polgár vi­szonylag rövid idő alatt, nagyon messzi­ről, de meglehetősen logikus úton jutott el ide,­­ igaz, kedvező pozíciók részleges feladása árán. Már pályája kezdetén is eredeti, meghökkentően újszerű mun­kákkal jelentkezett, s furcsa mód még­sem kellett tartania a közönség értetlen­ségétől, közönyétől, elutasításától. A tö­kélyért vívott nehéz küzdelemből el mit sem áruló technikai fölény, elegancia, a tárgyak érzékiségig érzékletes megfogal­mazása úgy vett le lábáról laikust és szak­embert, hogy a szándékolt simulékony­ságnak, a behízelgésnek árnyéka sem fért alkotójukhoz. Alighanem többnyire mégis félreértették. A felületes megköze­­ l­t Li U !

Next