Kelecsényi Csilla kiállítása (Helikon Galéria, Budapest, 1984)
„Angol füzet” Kelecsényi Csilla kiállítása „English Exercise Book” Exhibition of Csilla Kelecsényi Helikon Galéria Budapest V., Eötvös Loránd u. 8. 1984. december 20-1985. január 20. Nyitva: hétfő kivételével naponta 10-18 óráig A kiállított művek 50x70 cm méretűek, anyaguk: papír, különböző textíliák és festékek. The exhibited works are of 50x70 cm size, their materials are: papers, paints and textiles. Beke László: Míg a kritika „megcélozza” a művet, addig a katalógus-előszó gyakran „elmegy mellette”, mint valami párhuzamos történet. Nem kell a kiállított művekre vonatkoztatnunk minden egyes sorát, mégis létrehoz egy furcsa kapcsolatot velük. Nem magyarázza a műveket, csupán közel visz hozzájuk, nem értet meg semmit, csak teremt egy hangulati vagy gondolati közeget, melybe belehelyezkedve sok mindent magunkévá tehetünk a műből. Elsősorban ilyen írásnak szánom én is ezt a bevezetőt: inkább a művek hátteréről szeretnék beszélni, mint arról, ami látható, de így is remélem, hogy megkönnyítem mások számára a közeledést hozzájuk. Van egy szubjektív háttértörténet és egy objektív. Az előzőről nem tudok sokat írni, mert Kelecsényi Csilla magánügye. Mégis nagyon fontos, mert nélküle nem jöhettek volna létre ezek a művek. Meg kell elégednünk annyival, hogy a művész életében körülbelül öt évvel ezelőtt volt egy nagy felemelkedés, majd utána egy iszonyatos mélybezuhanás. Ennek a felkavaró élménysorozatnak a feldolgozása Kelecsényi 80-as évekbeli munkásságának állandó vezérmotívuma. Kezdetben a komor, sőt tragikus fekete és fehér anyagok, a korábbi textilművészeti munkásságából átmentett hasítás-motívum, vagy a ragacsos massza voltak az eszközei. Utóbb a tragikus hangvétel alábbhagyott - úgy látszik, sikerült az „önkiírás” terápiája -, derűsebbé váltak a színek, és könnyed papírdarabkák léptek a súlyos, sötét anyagmasszák helyébe. De tudnunk kell most is, hogy az élénk vörös, zöld vagy kék nem engedmény a festőiségnek, hanem kényszerű adottság. Kelecsényi ilyen színű tollakkal írta néhány évvel ezelőtti „angol leckéit” és személyes feljegyzéseit. Tőlük akart végre megszabadulni azzal, hogy feldarabolta őket és „művet” csinált belőlük. Egyes szófoszlányok még mindig olvashatók furcsa kollázsain, olykor még a gyanútlan néző is megérezheti rajtuk, hogy akaratlanul is valamilyen intimitásba pillantott bele. De érezheti a felszabadultságot is, rájöhet arra, hogy ezek az írások már senkinek sem árthatnak. A másik, az objektív háttértörténet az informel utóéletéhez kapcsolódik. A 70-es évek elején úgy látszott, mintha a radikálisan expresszív kifejezésformáknak - a vehemens, zaklatott ecsetvonásoknak, a felületroncsolásoknak, a „művészetidegen” anyagok spontán alkalmazásának - végképp befellegzett volna. Az évtized végére azonban változott a helyzet: bizonyos jelekből arra lehetett következtetni, hogy az informel ismét aktuálissá válik. Újra az érdeklődés középpontjába került a már kissé feledésbe merült bécsi akcionizmus. Hajas Tibor munkásságában újraértelmeződött a vonal és a festői gesztus funkciója, performence-eiben a különböző anyagok használatának szimbolikus szerepe. Az informel súlyosan egzisztenciális, provokatív és tragikus tartalmak hordozójává kezdett válni. Erdély Miklós különös rajzaiban „csúnya” grafikai jelek, „maszatolások”, antiesztétikus beragasztások jelentek meg, assemblage-aiban pedig olyan szokatlanul hétköznapi anyagok, mint a szurok, a kátránypapír, a liszt, a macesz, az ólom vagy a műtrágya. Ismét polgárjogot