A Napút festője, dokumentumkiállítás (Óbudai Galéria, Budapest, 1986)
FEJEZETEK CSONTVÁRY MITIKUS TÖRTÉNELMÉBŐL Csontváry festővé avatódásának rendkívüli körülményei nemcsak általános világképét határozták meg alapvetően, de történelemszemléletét is. Elhivatásának külsőségei pontról pontra megfelelnek a várnál-kiválasztódások hagyományos „koreográfiájának”. Érdemes felidéznünk Önéletrajza nyomán az ominózus jelenetet, amelynek előzményeként hivatali főnöke jóakaratúlag megdicsérte a fiatal gyógyszerész-segéd első rajzi próbálkozását. „Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra, s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg bal kezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél... A kinyilatkoztatás ... értelmes magyar nyelven szólott, rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyremegy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.” Most pedig olvassuk el, mit ír a sámánizmus egyik neves kutatója, a szovjet Sternberg, a sámán - magyar megfelelőjének nevével, a táltos elhivatásáról. „A sámántehetség elnyerésekor múlhatatlanul szükséges a hívás különös mozzanata. Váratlanul általában az úgynevezett átmeneti életkorban, a nemi érettség beálltának az időszakában - a leendő sámán heveny idegbajba esik, ami hisztérikus rohamokkal, ájulásokkal, látomásokkal és más hasonló jelenségekkel jár együtt, ami néha heteken keresztül kínozza, s ugyanilyen váratlanul az egyik roham idején vagy álmában - megjelenik neki oltalmazó szelleme s bejelenti választását, megparancsolja, hogy legyen sámán, felajánlja neki vezetését és segítségét. Ez néha a halott sámán szelleme, aki átadja a neofitának saját segítő szellemeit, akik életében őt szolgálták, néha az ős oltalmazó szelleme, leggyakrabban pedig új szellem, akit sohasem látott, ismeretlen.” Csontváry rendíthetetlen hivatástudata, illetve a „hívásban” foglaltak következetes véghezvitele - mindez tipikus példája egy nem megfelelő környezetbe született sámán (táltos) kényszerű sorsvállalásának. Minthogy pedig elhívó „szellemét” a hun-magyar monda Attilájában ismerte fel, történelem-rekonstrukciója is - amelyet előbb ecsetjével, majd tollával örökített az utókorra - sajátosan Attila-centrikus. Ennek megfelelően a magyarság őstörténetének elsősorban a Dél-Keletre, Kis- és Elő-Ázsiába vezető szálait igyekezett követni, s a későbbi sorsfordulókban is - például Hunyadi vagy Zrínyi nevezetes haditetteiben - egyfajta kozmikus végzetszerűség megnyilatkozásait vélte felfedezni. Érdemes sorra venni a feltűnően egyező mozzanatokat egy sámán (táltos), illetve Csontváry pályaképében. Ilyenek: az elhivatás-élmény döntő szerepe; sámán-adottságok szükségszerű megléte a felmenők között (Csontváry esetében ez Kosztka Szent Szaniszló, látomásos szent a XVI. században); a „fölös” vagy „számfeletti” csont kimutathatósága (az eredetét tekintve lengyel Kosztka családnév jelentése: „csontocska”, a választott művésznév ennek magyarítása, változatai: Csonty, Csontosy, Csontváry); a gyógyító szerepkör (Csontváry tanult foglalkozása: gyógyszerész); tájékozódás-tájékoztatás térben és időben távoli vidékekről; nagy utazások, rendkívüli körülmények között; a pálya tagoló elemei: vízesések; a varázslás eszközei: kozmikusmitikus témájú képek (a sámán a dobjára festi ezeket); a cédrus (fenyő) rendkívüli szerepe a szertartásokban (dob-, illetve festménykeret, helyszínkijelölő elem stb.). Mindehhez még hozzávethetjük, hogy Csontváry ránkmaradt írásainak lüktető, belső rímekkel megtűzdelt versprózája igen közeli rokona a szertartások során lejegyzett sámánénekeknek. Ez utóbbiakban sűrűn előfordul a „napút” valamely szinonimája is, mint a sámán rituális mozgásának egyfajta modellje. „Mint a Nap, úgy akarok járni...” „A Nap útja mentén megyek. Fiaim, a Naphoz mérjétek utatokat!” "Keringeni kezdek a Nap útja mentén ... Mintha minden pányván lenne ... Mind fogja egymás kezét... A mocsárvidék zsombékjain...” (Mindhárom idézetet G. M. Vasziljevics 1963-as tanulmányából vettük.) Az utolsó sámánének-részletben szinte szóról-szóra megidéződik Csontváry Zarándoklásának helyszíne, illetve körvonalazódnak főbb cselekménymozzanatai. A fentebb felsorolt közös pályakép-elemek közül érdemes közelebbről is szemügyre vennünk a vízeséseket. Ismert tény, hogy Csontváry festői (sámáni) működését szinte mérföldkövekként kísérik a vízesés-képek. (Hogy csak a nevezetesebbeket említsük: Jajce, 1903., Schaffhausen, 1903., Tarpatak 1904-5. stb.) Nos, Vasziljevics szovjet sámánkutató idézett tanulmányából azt is megtudhatjuk, hogy a sámánutánzásoknak, ha azok az alvilágba vezetnek - rendszerint betegségdémonok megkeresése és hatálytalanítása végett, ugyancsak vízesések a jellegzetes tagoló elemei. I. Bajaki tunguz sámán például így énekelt egyik gyógyító szertartása során 1940-ben: „Ott találkozunk, / A Föld rossz vidékén, / Ott, ahol a hegycsúcs / A Föld kellős közepén áll, / A két vízesésnél. / A harmadik vízesésnél feltartóztatnak. / A negyedik vízesésnél feltartóztatnak. / Az ötödik vízesésnél feltartóztatnak. / A hatodik vízesésnél feltartóztatnak. / A hetedik vízesésnél feltartóztatnak. / A nyolcadik vízesésnél feltartóztatnak. / Forduljatok meg! Forduljatok meg! / Föl, föl! Gyerünk fölfelé! / Kutyáim, ti fürgék, / Ne maradjatok el! / A fény felé loholjatok, ne fussatok szét...” Érdemes idézni a kutató jegyzetét is ehhez az ének-részlethez: „A sámán nem tudott leereszkedni a sámánfolyón a nyolcadik vízesésen túl, aki tovább merészkedik, az belepusztul. Ezzel magyarázták, ha extázis közben meghalt a sámán.” Más forrásokból azt is tudjuk, hogy a sámánok körében egyfajta „rangjelzésnek” számított, ki hány vízesésen tudott átmenni alvilági útjai során. Csontváry ebből a szempontból eléggé előkelő helyezésűnek számít a maga összesen csaknem tucatnyi vízesésével. (Ne feledjük el, hogy egyéb témájú képein is gyakran feltűnik mellékszereplőként ez a motívum!) Ami a „varázslás” eszközeit illeti, itt meg kell még jegyeznünk, hogy a sámán nem annyi festményt készít működése során, ahány dobot használ, hanem annyit, ahányszor gyógyít. Minden szertartás előtt letisztogatja a régit a dob bőréről, és újat, az aktuális igényeknek megfelelőt fest rá, így egy-egy sámán „oeuvre”-je ebben a tekintetben is összemérhető a Csontvázéval. Ami pedig az ilyen típusú festészet célkitűzéseit illeti - egy-egy kisebb-nagyobb emberközösség bajainak orvoslása, testi-szellemi jólétének helyreállítása -, az egybevágás annyira nyilvánvaló, hogy nem igényel bővebb méltatást. Maga az utazás viszont, mint a mágikus javító-eligazító tevékenység állandó közege, annál inkább megérdemel néhány kiegészítő észrevételt. Célszerű külön tárgyalni ezeknek a „csodálatos utazásoknak” a valóságos, földi helyszíneit, illetve a hétköznapi valóság területén túliakat, úgy is mondhatnánk, az „égieket” vagy virtuálisakat. A földi állomások közül ő maga hármat tartott különösen jelentősnek. A szóban forgó helyszínek mindegyike kulcsszerepet játszik Csontváry mitikus történelemszemléletében: a Tarpatak völgye a magyarok Taormina az etruszkok Baalbek Attila hunjai felé csábít visszapillantanunk a múltba. Csontváz - a nagy szobrász-kortárssal, Fadrusz Jánossal egyetértésben - e három nép egykori műveltségének ötvöződéséből vélte kialakulni a Kárpátmedence mai népességének kulturális arculatát. Művészünket mintha egyfajta különleges „szimat” vezetné az általa keresett „nagy motívumok” nyomára. Tájképfestő európai kortársaitól, illetve közeli elődeitől eltérőleg ő nem elsősorban a látványos természeti tüneményeket (Tarpatak) vagy letűnt kultúrák impozáns maradványait (Taormina, Baalbek) kívánja megörökíteni vásznain, hanem azt a „kisugárzást” transzponálja felénk képei segítségével, amely annak idején nevezetessé, esetleg éppen kultuszok forrásvidékévé avatta a szóban forgó helyszíneket. Ezek közül különösen az utolsó lehet érdemes figyelmünkre. Baalbek a „motívumok motívuma” Csontváz szemében: mitikus történelemfelfogásának sarkalatos pontja. Csodás jelek vezetik rá, hogy megtalálja a rommezőt, ahol a legerősebben szól hozzá az elhívó hang. Az önazonosítás helyszíne tehát Baalbek mind az egyén, mind a hazafi, mind a próféta számára. Megfestése már csak ezért is példátlan jelentőségű tett. „E történelmi jelentőségű dologgal a magyar nemzet legitimációhoz jutott, amellyel igazoljuk azt, hogy nem tücsökhöz hasonló, hanem hangyaszorgalommal dolgoztunk. Ezzel az érdemmel ma a nagy nemzetek sorába léptünk és Magyarországot a világ történelmébe iktathatjuk.” Ahhoz, hogy Csontváry „sámánutazásainak” fontosabb égi állomásait is azonosítani tudjuk, tisztában kell lennünk azzal, hogy az asztrálmítoszi hagyomány szerint az évkörön belül a rendkívüli tulajdonságok az ún. „változó kereszt” szárvégein, az Ikrek, a Szűz, a Nyilas és a Halak Napút-szakaszain tűnnek fel. Az Ikrek a garabonciás, a Szűz a tudományos, a Nyilas a táltos, a Halak a megváltó hatótere a Zodiákusban. Csontváry két egymásra épülő körben járja be ezeket az „égi” stációkat a maga festői pályafutása során, a második fokozat utolsó, messiási küldetése azonban egyelőre bevégzetlen maradt.