X. Országos Kerámia Biennálé (Pécsi Galéria, Pécs, 1988)
Ma már kétségtelen művészettörténeti tény, hogy 1968-ban az újdonság erejével, revelációként hatott a modern magyar kerámia pécsi bemutatója. Az I. Országos Kerámia Biennálé egyértelmű szakmai elismerést váltott ki, egyúttal zajos sikert aratott a közönség körében is. A városi kiállítóterembe lépve (ma a Csontváry Múzeum nagyterme) tapsoltak (!) a nézők, miként néhanapján a színházban is, amikor a nyitányt követően szétnyílik a függöny és láthatóvá válik a színpompás díszlet. De nem elsősorban az „előadás” volt a kiállítótermekben oly szokatlan önfeledt taps közvetlen kiváltó oka, hanem maga a „darab”, a kiállított tárgyak együttese. Vagyis a „főszereplő” kortárs magyar kerámia. Egy műfaj önállósulása, az újdonság varázsa motiválta netán szakma-közönség-kritika egymásra találását és azonos reagálásának e nem túl gyakori egybeesését? Való igaz, mindmáig a kiállítótermekben hagyományosan a képzőművészet túlsúlya érvényesül. Belénk ivódott ugyanis az iparművészet kizárólagos alkalmazott volta, másodlagos szerepe, és csupán járulékosan, kiegészítő elemként van jelen mindennapi életünkben. Az „érdek nélkül tetsző" kép, grafika, vagy szobor szembeállítása a hasznossal, a funkciót (is) ellátó „tárggyal” azonban oly egyoldalú, általánosító leegyszerűsítés, amely megkerüli a lényeget. A hatvanas évek második felében megérett annak feltétele, hogy az egyes szakágak önállóan is - tehát nem keveredve más műfajokkal - saját kiállítási fórumot teremtsenek. E téren Miskolc vállalta a kezdeményezést, majd Pécs után Szombathely, Eger, Békéscsaba, Salgótarján, Kecskemét, Sopron és Székesfehérvár vállalkozott egyegy specifikus terület bemutatására, a továbbra is a hagyományos tavasz-nyár-őszi tárlatok rendezésére összpontosító Szeged és Hódmezővásárhely mellett. Pécs kétévenkénti váltással a kisplasztika mellett a modern kerámia országos seregszemléjének ad otthont. Miért éppen a kisplasztika és miért a kerámia? Az első kérdésre nem könnyű választ találni, hisz a kisplasztika legfeljebb csak méretekben különül el a szobrászat nagy egészétől. Nemzetközileg sem egyértelműen ismert, nem igen elfogadott ez a kategória. Példa erre a pécsiből kinőtt budapesti Nemzetközi Kisplasztikai Kiállítás megannyi, menet közben szerzett ez irányú tapasztalása. Közvetlen előzménye, élő hagyománya sem igen volt Pécsett a szobrászatnak, így talán a feladat vállalásában rejlő kivételes lehetőség megsejtése hozható fel indoklásul. Más a helyzet a kerámiával. 1968-ban ünnepelte a város a Zsolnay gyár fennállásának századik évfordulóját. A környék fazekas hagyományaira épülő kis manufaktúra Zsolnay Vilmos irányításával a múlt század második felében jelentős gyárrá fejlődött. Az egyenletesen magas művészi színvonal és a számos korszakos jelentőségű találmány révén a bécsi és párizsi világkiállítás aranyérmével fémjelzett Zsolnay kerámia a század utolsó évtizedében jutott fel a csúcsra. Oly nemzetközi mércével mért szintre, melyhez megközelítő magasságba a magyar iparművészet egyetlen más ága sem jutott mindezidáig. A Zsolnay Porcelángyárban tevékenykedő keramikusok jelenléte önmagában azonban nem adott elegendő indítékot a biennálé Pécsett történő megrendezéséhez. Ez legfeljebb csak némi motivációs tényezőt jelentett. A kezdeményezés a helyi tanácsi szervek fogadókészségén túlmenően személyes indíttatású volt. A Pécsről elszármazott Garányi József vetette fel elsőként a gondolatát, majd az akkori keramikus középnemzedék derékhada, mely a szakma irányításában döntő szerepet játszott és az állami megbízások nagy részét bírta, egyemberként támogatta. Nem csupán magát az önálló kiállítási fórumot látva meg benne, hanem ezen túlmenően a gyári háttér adottságait, megsejtve a kialakulóban levő siklósi kerámia alkotótelepben rejlő páratlan lehetőségeket is. A kézműves hagyományokon alapuló modern kerámia és az iparban dolgozó tervezők tevékenysége ugyanis úgy aránylik egymáshoz, mint a kisszériás, vagy egyedi tárgy a sokszorosított tömegáruhoz. Vagyis igencsak nagy az eltérés közöttük. A biennálé e két pólus egymáshoz való közelítését is szorgalmazta. Még akkor is érvényes ez az állítás, ha időközben új fórum szerveződött Kecskeméten a szilikátipar szélesebb spektrumát megcélozva. A biennálé választóvizet jelentett a továbbiakban oly vonatkozásban is, hogy elsősorban a kísérletező jelleget hangsúlyozta az ún. képcsarnoki árutermeléssel szemben, jóllehet a használhatóság és célszerűség fontos, nem elhanyagolható eleme a kerámiának, így lassanként elapadt a csupán csak dísztárgy igényű kerámiafolyam, amely elvesztette eredeti funkcionális tartalmát. A modern kerámia, mely a hatvanas években reprezentatív műfajjá lépett elő, nem kis részben annak köszönhette gyors felfutását és kétségtelen népszerűségét, hogy alkotói egyfajta privilegizált helyzetet élveztek a festőkkel, szobrászokkal szemben. Ugyanis konzervatív doktrínák