Bak Péter festőművész kiállítása (Győri Városi Könyvtár Galériája, 1990)
BAK PÉTER ÉS A TERMÉSZET Különös ellentmondásnak tűnik, hogy a technikai civilizáció rohamos fejlődésével, bámulatos vívmányainak terjedésével egyidőben a képzőművészetek közül egyre nagyobb jelentőségre tesz szert a természetelvű festészet. A különféle és mind szélsőségesebbé váló neomodern irányzatok befolyása rohamosan csökken, s közben a pleinair piktúra közönsége növekszik, a műkereskedők arról számolnak be nemzetközi találkozóikon, hogy fokozódik az érdeklődés a klasszikus hagyományok szellemében létrejövő műalkotások iránt. A számítógépek, robotok, toronyházak világából az emberek az erdők-mezők burjánzó növényei, énekes madarai közé vágynak, otthonuk falára legszívesebben tájképeket, virágcsendéleteket akasztanak. Téves következtetés lenne azt hinni, hogy Bak Péter ezt a napjainkra jellemző szemléletváltozást programszerűen követi, amikor muskátlis tornácot, őszi napsütést, hortobágyi gémeskutat fest, mert pályája kibontakozására mindenek előtt tehetségének sajátságai, kifejező készségének egyéni vonásai hatnak. Eredményei éppen azért számottevőek, mert munkássága jellegzetességei megfelelnek a művelődés legkorszerűbb áramlatának, ami a környezetvédelem világraszóló szándékait, a „zöldek" mozgalmát tükrözi. Bízvást állítható, hogy a napjainkra kormeghatározóvá vált szellemtörténeti folyamathoz Bak Péternek inkább a festői tehetségében érvényesülő közvetlenség, magátólértetődő őszinteség okán van kapcsolata, semmint valamiféle körülményesen kidolgozott elmélet szolgálati, szabályzatának a vállalása folytán. Felkészülése, indulása idején minden oka meg lett volna arra, hogy az elmúlt emberöltők pedagógiai, esztétikai örökségéből ő is a vizuális áttételek formanyelvéhez, a struktív képletek paneljeihez forduljon kölcsönökért. Jóhírű képzőművészeti körökben, kitűnő mesterek vezetésével dolgozó stúdiókban, festőtáborokban, az illetékes főiskola esti tanfolyamán, s mindenekelőtt apjának, P. Bak Jánosnak, a nehézfajsúlyú festői dikció megteremtőjének a műtermében folytatta tanulmányait, szerezte meg alapos szakmai felkészültségét, s megnyilatkozásainak szellemisége mégis megőrizte eredeti kötetlenségét, megérzéseinek, élményeinek frissességét. Igazi természetfestő lett belőle, úgy ahogyan annak idején, a múlt század második felében a francia impresszionisták kezdeményezései nyomán szerte Európában gyakorlattá vált a szabadban való festés. Bak Péter kiviszi magával a felszerelést, s ami egy dombra felhágva a szeme elé táruló völgy távlataiból megragadja képzeletét, azt egy farostra, vászonra ott a helyszínen rögzíti, a részletek kiemelésével, a színek mozgásának érzékeltetésével a kép felületén festménnyé rendezi. Mindig is érvényesülni hagyja a kolorisztikus emóció spontaneitását, ám a mesterségbeli tapasztalatok beidegzettsége a komponálás elemi feltételeit figyelembe véteti vele. Végül valahány műve az alakítás, a kiemelés, az arányosítás, a lényegre törekvés összesítése, annak bizonyítéka, hogy a természet szépségének direkt inspirációja se feledtetheti a művésszel: hivatása teljesítésekor engedelmeskednie kell a kikerülhetetlen műfaji törvényszerűségeknek. Bak Péter festményein minden képelem a helyén van: a liget szélén végigvonuló fasor, mely ha a képsíkkal párhuzamosan helyezkedik el, akkor is betekintést enged a távolabb összesűrűsödő lombok közé; vagy a kopaszodó novemberi ágak közül előtűnő falusi templom, amely körül a bágyadt világítás felsorakoztatja az okkerek gazdag árnyalatait, de akként, hogy az ég alján viharos komplementerek jelzik a szeles időt. S tovább: a szentendrei Dunaág kanyarulatából lemarad a part íve, nehogy a nagy-