Czinke Ferenc (Tihanyi Múzeum, 1990)

Czinke Ferenc Világa van. Otthona a világban. Az eligazodókhoz tartozik: gondolkodásban alkotó, alko­tásban gondolkodó. Grafikus. Ez stíl eszmény nélküli műfaja. Minden grafikai megszólalása a mondandó burkának felrepedése. Minden művében megszületik a változó ember, aki jogot formál ahhoz, hogy változhasson, és minden művével megszületik a változó művész, aki min­dig éppen azzal a képpel szeretne önmaga lenni, amelyet akkor, abban a pillanatban alkot. Önmagát meglelt emberként él, s míg élni fog, keresi saját határait, a birodalmat, amely ő maga, s ahová hol tudatosan, hol sejtelemmel vágyakozik. Ez a nagyok sajátja, miként az is, hogy a nagyokhoz hasonlíthatóan csak szemlélete állandó. Grafikai művészete nem tűri az esztétikai kategóriákból köré fonandó sövényeket, a rossz korlátokat, gazdag, mint felölelt világa. Művészi teljesítménye értékelhető az alkotások bokrait kutatva, de az okos korszako­lást nem viseli el. Ez nem minősítés, nem esztétikai megítélés, nem elmarasztalás, és nem fel­mentés. Csak azt jelenti: ilyen! Vannak ősi szerszámai, mert tudna kétkeziként élni, mint ahogy ősei mindig is így éltek. Európában érti Bartókot, Bartók európaiságát, de Bartókja az ő megélt világa szerint magyar és európai. Gyermekkorából ismeri a harcias, szelíden legelésző kos, de koskirálya jó és go­nosz, öklelő és kiszolgáltatott, alattvaló király és királyi tékozló. Mint ahogy nála a tél is tékozló, mely egyszerre a természeti világ és a rángó társadalom. Az idő is teret és formát kap grafikai lapjain, de mint saját idő, amelyben a gyermek hite már a felnőtt, tanult és ön­sorsából szőtt mitológiája. Van szép ragyogása, és ragyogó gyásza. A csupa mozgás­tiszta for­rások és az összemocskolt moccanatlan tavak a vizek és lelkek együttes gyászolása és védel­me. Mint aki előre látja, milyen veszély fenyegeti vizeinket és lelkeinket, akár emelnek kö­réjük, rájuk és ellenük gátakat, akár nem. És van saját Balatonja, amelyet nem a vihar előtti csend vagy a tarajos haragvás jellemez. Attól szép, hogy van, csillogva pusztul, sötét hányko­­lódásban tisztul. Egyetlen műve sem csupán annyi, amennyit a világból összeölel. Mindegyik tovább akar és tud élni megismerésében. Izsák feláldozásának látványában jelen van az alkotó teljes hu­szadik századi tapasztalata: a mindenkori koncentrációs táborok rémsége, önmagunk áldo­zat­sorsa, nem-létbe bukásunk folytonos veszélye. És helyet kér tudatunkban az általa látta­tott Krisztus, a belőle élő Ábel, a miatta, mert szülőfalujaként megismert Pácin. Nincsenek kis és nagy vállalkozásai, minden alkotását várként tartja az az Európa, amelynek évezredes kultúrája éppúgy ismeretanyagához tartozik, miként napjainkban születő eszmeáramlatai, és új képzőművészeti törekvései. Sose akart mindenáron modern lenni, a formában fedezni fel maiságát. Művészi eszméletét mindig a közvetlen látvány népesítette be. A kész alkotás bár­milyen elvontnak hat is, a valóság arca valamennyiből kisugárzik, a nagy egészben felismer­­hetőkké válnak a részletek, s abból, ami csupán a Termés címet viseli, így lesz teremtettség, ismert régi—új világ.

Next