Kókay Krisztina textilművész (Dorottya utcai Galéria, Budapest, 1992)

KÓKAY KRISZTINÁT textilművészként tartjuk szá­mon, ő maga is annak tartja magát, ezt hitelesíti az Iparművészeti Főiskolán 1967-ben megszerzett textilszakos diplomája is. Tanulmányai befejezése után ugyanolyan lelkes, ambícióval lépett be az ipari tervezőműterembe, mint közvetlen, úttörőnek tekinthető elődei, Bódy Irén, Hübner Aranka és társaik, s egy idő múlva ugyanolyan reményt vesz­­tetten adta fel a hiábavaló küzdelmet, és próbált másfelé kitörni, mint ők. A későbbiek során a Pa­píripari Vállalatnál legalább annyi öröm érte, hogy néhány szalvéta-tervét kivitelezve viszontláthatta. A szokottnál érzékenyebb, csöndes, éppen nem harcra termett fiatal művészének ez azért igazi lendületet nem tudott adni, nem erre készült, újabb tapasztalatnak jó volt, továbblépésre kevés. A kagyló egyelőre becsukódott, s magába zárta első nehéz élményeit. Nagy szerencséjére, a belézárt harmóniavágya az otthont teremtő asszonyi és anyai világban teljesedett ki, fenntartva és növelve fogékonyságát, a szublimálás képességét, belső erőinek sűrítését. Kókay Krisztina pályáralépésének ideje egybe­esett a magyar textilművészet legendás, 1968-as Ernst Múzeumbeli Textilfalikép ’68 kiállításával, a nagy áttöréssel, s annak folytatásával, a szom­bathelyi biennálék megindulásával. A nagy áttörést annak idején majdnem csodának tekintették, olyan váratlanul s akkora erővel tört felszínre a sok fel­torlódott energia és tehetség. Két és fél évtizeddel a történtek után már sokkal inkább szükségsze­rűnek, mintsem csodának látszik ez az áttörés és az utána következő dús, folyamatos virágzás. Csodának inkább az mondható, hogy akkor, egy­szerre ennyi tehetséges művész dolgozott, hogy össze tudott fogni és állandó fórumot tudott ma­gának teremteni. A biennálék deklarált feltételei voltaképpen Kókay Krisztina választott útja elle­nében hatottak: a klasszikus gobelint és a fes­tett-nyomott textilt olykor csak megtűrték, máskor éppen ki is rekesztették a biennálékról - mégis ez volt az a hely, ahol a modern magyar textil­­művészet „történt”, ahol igazi versenyben kellett kinek-kinek helytállnia. Vagy védenie kellett a ma­ga hitét, vagy meg kellett küzdenie új gondolataiért és eszközeiért, bevált sémával itt senki nem bol­dogulhatott. 1968-ban utat tört magának, valódi művészeti küzdelem, éles belső viták zajlottak a textilművészek körében, amelynek sok egyéb ma­radandó eredménye között az is paradox fejle­ménye lett, hogy újra felvirágzott a gobelin és a festett-nyomott textil, a nagy kihívásra nagyszerű választ tudtak a művészek adni,­­ mert volt egy hely, ahol végül is nem a szó, hanem a művészeti érték számított. A biennálékon kezdte újra megszakított pályáját Kókay Krisztina. 1981-ben részt vett a velemi szim­pózium munkájában, s ennek a sajátos edzőtá­bornak a lendülete vitte tovább, először a szombathelyi Nemzetközi Minatűrtextil Biennáléra, utána pedig a soros textilbiennálékra, s ettől kezd­ve minden jelentős hazai és külföldi textilkiállításra. Eddig egyetlen nagylélegzetű textilkompozíció elkészítésére nyílt alkalma: a Flamenco Hotel hallja és étterme enteriőrjének - Detre Ville belsőépí­tésszel közös - megtervezésével bízták meg. Ez KRISZTINA KÓKAY is known es a textile artist, that is what she considers herself. She received her degree as a textile artist at the Hungarian Academy of Applied Arts in 1967. After finishing her studies she started working for an industrial design work-shop with the same enthusiasm as her immediate, pioneering forerunners, Irén Body, Aranka Hübner and others. Losing hope she soon gave up the futile effort and tried to break free in other directions just as they did. Later on when she worked for the Paper Making Company she could at least see some of her napkin designs manufactured. But it could not really provide ins­piration to the young artist, who is. not a born fighter but a quiet and sensitive person. It was not what she had been preparing for. She gained some experience but not enough to move forward. She went into her shell for a while and try to bury the initial difficult experiences. Luckily enough her suppressed desire for harmony could find exp­ression in creating a home and becoming a mother. Her creative sensitivity has been maintained or even grown. Krisztina Kókay’s debut coincided both with the Hungarian textile artist’s legendary exhibition at the Ernst Museum in 1968, entitled Textile Tapestry ’68, which was a great breakthrough, and the beginning of the Szombathely Biennials. This break-through was considered something like a miracle at the time, so suddenly and powerfully did the artists’ suppressed energy and talent come to the surface. Two and a half decades later it looks more like necessity than miracle, just like the rich and unbroken flourishing that followed. It

Next