Györfi testvérek szobrász (Püspökladány, 1993)
A magyar szobrászművészet történetének kezdetén, az első ismert szobrászok között tartja számon a művészettörténet a Kolozsvári testvéreket Mártont és Györgyöt. Művészetükről a prágai várban álló Szent György szobor alapján alkothatunk képet, amely az európai protoreneszánsz kiemelkedő remekműve. Más műveik történelmünk küzdelmes évszázadaiban sajnos elpusztultak. A Kolozsvári testvérek óta most ismét jelen van gyarapodó életművében két szobrász, két testvér a magyar szobrászatban: a karcagi Györfi testvérek Sándor és Lajos. Az előbbiek lezárt életművét már megbecsülte az utókor, az utóbbiak munkálkodásukkal még naponta alakítják a majdani megítélését. Györfi Sándor (1951) és Györfi Lajos (1960) a maguk saját útját járják, önálló, szuverén alkotók, egymástól elkülönülő életművet formálnak, de művészetükben vannak mindkettőjükre egyaránt jellemző közös vonások is. A magyar szobrászat nagy hatású mestere Medgyessy Ferenc írta: „...a szoborcsinálás - önvallomás. Önéletrajz, mit lapozni se kell." A szobrász testvérpár közös kiállításának látogatói számára is iránytű lehet ez a gondolat. A kiállított művek, a szobrok és az érmek önvallomások, de nem abban az értelemben, miszerint az önvallomás az ember legintimebb, legszubjektívebb belső világába enged betekintést, hanem ennél teljesebb összefüggésben, úgy ahogy a művek képesek vallani alkotójuk szűkebb és tágabb környezetéről, a természetről, az életet adó tájról, a benne élő emberről/ az értékekről, amelyeknek felmutatását, megőrzését a művész fontosnak tartja, a múltról és benne a jelenről. A két művész esetében a szülőföld, a Nagykunság megnevezése nem száraz éltrajzi adat, a munkásságukat tápláló gyökerek mélyen kötődnek ahhoz a tájhoz, az ott élő kun - magyar emberek szigorú és konok küzdelmes világához, s ezt büszkén vállalják. Nekik nincs szükségük mesterséges mítoszteremtésre, mert természetes és szoros emberi - művészi kötődésük távol tartja őket a divathullámoknak való behódolástól, mentesek a modernkedésre csábító szirén hangoktól. Mentesek, mert van bőségesen elegendő és mindig megújulni képes személyes élményanyaguk, fantáziájuk, s mindezt kifejezni tudó, a legjobb mesterektől tanult szakmai felkészültségük. A Marcus Aurelius-i értelemben vett közösségi elkötelezettség és szolgálat legértékesebb mítosza irányítja munkásságukat. A megjelenítő ábrázolás természetelvűsége és valósághűsége, a téma iránti érzékenység, melegség és szeretet, természetes egyszerűség és őszinteség jellemzik munkáikat. Ez az őszinteség pedig képes megóvni a hamis pátosztól és álromantikától is. Életművükből, amely Sándornál már érettebb és gazdagabb, itt mindkét alkotótól csak a kiállítótermek intimebb szférájában bemutatható művek láthatók. Hiányoznak a köztereken felállított monumentumok, amelyek mindkettejük oeuvierjében jelentős szerepet játszanak. Sándor kitűnő portrészobrai, amelyek a viaszvesztéses bronzöntési eljárással, amelynek igényes és nehéz technikáját ő élesztette fel Magyarországon és tette ismertté - a mintázás legteljesebb érzékenységét képesek visszaadni, és ezáltal is minél gazdagabban megidézni az ábrázolt személy szellemiségét. Portréiból lassan a szülőföld kiválóságainak panteonját lehetne berendezni. Hiányoznak az emlékművek is, amelyeket a század kegyetlen háborúiban elpusztult áldozatoknak állítanak megkésve az utódok. És itt ki kell emelni az eddigi egyetlen közös monumentális munkájukat a Kisújszállási áldozatok emlékművét. Ezt együtt hozták létre, mint a Kolozsváriak az egyetlen fennmaradt alkotásukat. (Még technikailag is ugyanúgy készült, mint az, viaszvesztéses eljárással.) Három kétségbeesett parasztember veri félre a harangot, világgá kiálltva az emberiség legkegyetlenebb gonoszságának, a háborúnak a veszedelmét és fájdalmát. Mint a Kolozsvári testvéreknek, akik a sárkánnyal küzdöttek, a györfi fivéreknek is a fenevad ellen kellett meghúzni a harangot. A művész figyelmeztet legjobb hite szerint, még akkor is, ha a történelem tanulsága arra int, hogy a gonosz legyőzéséhez a művészet ereje önmagában gyengének bizonyul... Budapest, 1993. augusztus 19. Prókai Gábor