Somogyi György (Szeged, 1997)
Bonjour Monsieur Somogyi! - üzeni egy őszvégi délelőttön e sorok írója a festőnek, Somogyi Györgynek, a Tisza déli folyásától a Duna által átkarolt Insulára, ahol buckái, faszövet-fonadékai, elhagyott vagy épülő madárfészkei között sétálgat. Bonjour! - mondom neki, mint Bruyas Courbet-nak, aki asszír szakállát nekiszegezi a szélnek a régen eltűnt Montpellier-i mezőn, vagy Gauguinnak a breton parasztnő, az ágakból tákolt kerítésnek támaszkodva. Igaz, Somogyi soha nem festette bele magát a képbe, sem romantikus, sem dekoratív tájba, s még csak tájat sem festett (leszámítva a pályakezdés éveit), inkább idézendő elemeket, apró intim részleteket emel ki a flórából, azt írja át piktúrává. Szinte valamennyi munkája valóságos motívumokból indul el, néha quasi-modellként tárgyegyütteseket állít össze lécdarabokból, hulladékokból, fűcsomókból (Készül a fészek, 1995), melyek akár önállóan is érvényes posztmodern asszamblázsok is lehetnének, ha a művész úgy akarná. Somogyi azonban par excellence festő, a tárgyi világ számára csupán inspirációs forrás, a realisztikus forma: ürügy. A művé válás folyamatában a művész fokozatosan lép el a natúrától, a fűcsomó már vonalak, szálak bonyolult rendszere, festői gondolatok halmaza, a gazdag faktúrából (a sokszor csaknem monokróm felületből) vörösek, okkerek villannak elő, mint eligazító pontok, hangsúlyok, kitüntetett jelek. Somogyi György bőséges oeuvre-jében búvárkodva Kállai Ernő figyelő tekintetét érezzük magunkon, aki a Bauhausból hazaérkezve a negyvenes-ötvenes évek sivár honi mezőire felvázolta a bioromantika mint stíluslehetőség, vagy szemléletmód esélyeit. Az Ubulnak is ismert mester a természet rejtett arcáról beszélt. „Nem egy absztrakt kép láttán az az érzésünk, hogy szemünk a természet titkos műhelyébe pillant” - mondta ez az érdemes férfiú a terebélyesedő szellemi terror éveiben, miközben Gadányi Jenő hersegő kukoricásait szemlélte. Mi csak ismételni tudjuk mondatait Somogyi Alba Insulája előtt, íme egy festő, aki nem másoktól idézget, nem merít és nem rendez át, teremtő típusú művész, akinek gyarapodó életműve szilárd szigetként áll a posztmodern zsombékok közepén, ahol megvethető a láb és megtisztulhat a lélek. Szeged, 1997. november HANN FERENC művészettörténész, akadémikus