Pirk János festőművész (Szinyei Szalon, Budapest, 2000)
őstehetség volt, mesterien rajzolt. Amikor tizennégy éves korában Bányára került, száguldó lovakról olyan rajzokat rögtönzött, hogy Thorma János leonardói vonásokat fedezett fel bennük - így emlékezett a Nagybányán dolgozó Pirk Jánosra egyik festőkollégája a harmincas évek közepén. A történetnek vannak legendás elemei is, hiszen az 1903-ban Galántán született, korán megárvult fiatalember 1917-től Szatmárnémetiben élt nagyszüleinél s valójában 1921 - ben, tizennyolc évesen jutott el először Bányára, ahol azután megszakításokkal 1944- ig dolgozott. 1942-ben, a nagybányai Festők Társaságának megbecsült tagjaként kapott ott műtermet, amelyet katonai szolgálata, majd a kényszerű költözés miatt alig élvezhetett. Feleségével, Remsey Ágnes textilművésszel Gödöllőre költözött, majd Szentendrére, ahol azután haláláig, 1989-ig alkotott. Itt élt, de a szó szoros értelmében sosem vált szentendrei festővé. A város szép formái sosem ihlették meg, a Szentendre és Pomáz körüli táj, a Kőhegy formáiban fedezte fel a nagybányai, felsőnagybányai táj hangulatait, élete alkonyán ott készítette ifjúkori könnyedséggel és szenvedéllyel rajzait. Ami azonban a lényeget, azaz a tehetséget, a rajztudást illeti, aligha túlzott az emlékező. Rajzai szépségét, "árnyalatosságát" néhány évvel később Szalay Lajos nevezte páratlannak. A rajz szerepével kapcsolatban a Pick-életműre még jellemzőbbek a pályatárs-barát Mohy Sándor emlékező sorai: "Láttam őt szántó-vető emberek között, kint a földeken, rajzmappával, puha ceruzával kezében rajzolni, láttam, mikor botladozva a friss szántás mély sáncaiban, teste a ló és ember munkájának legkifejezőbb mozdulatait. Élvezettel kereste a rajzi összefüggéseket." Alighanem ez a legjellemzőbb kép, amelyet a festőről alkothatunk: amint a tájjal, pontosabban a táj és a benne dolgozó ember együttesével szembesül, amint gyors vonalakkal felvázolja a magvető, a szántó, a kapáló, a tengerit hántó, fonó, tollfosztó ember alakját, hogy azután vásznain újabb és újabb variációban jelenítse meg az erővel, dinamikával teli figurákat, a legegyszerűbb mozdulat, forma, színfolt jelentéstartalmát is kimeríthetetlenül gazdagnak találva. A XX. század azon kevés magyar művészének egyike, aki nem kívülről szemlélve találta érdekesnek, megörökítésre méltónak a magyar parasztság, a természetközeli élet értékeit, szépségeit, hanem belülről, a megélt élet tapasztalataként, a lehető legtermészetesebb részként, így lehetett életműve eposza a paraszti életnek. Kamaszkorát csősz nagyapja kis házában töltötte a várostól öt kilométerre, kétkezi munkájukból élő emberek között. Iskola után maga is "befogódott a paraszti munkába". Tehetségét Litteczky Endre festőművész fedezte fel, s noha Nagybányára Thorma művészete vonzotta, részt vett Litteczky felsőnagybányai csoportjának 1922-ben kezdett munkájában is. Nagybányai stúdiumait,s a Képzőművészeti Főiskolán 1924-33 között Réti István növendékeként végzett tanulmányait nem egyszer szakította meg, mert "hazahívták kapálni", de Budapesten vagy éppen párizsi, római tanulmányútjai során maga is sokszor vágyott a parasztjai után, meg Nagybánya varázslatos élményeire." Méltatói ezért is tarthatják "a magyar paraszti élet krónikásának", a "szántóföldek lírikusának”, nevezhetik munkásságát "a föld Töviskoszorús önarckép