Konkoly Gyula Figuratív képek (Ernst Múzeum, Budapest, 2003)
lényegi problémáira is rákérdez. A festmény középpontjába emelt arckép nem Dózsa György portréja, akinek egykorú hiteles arcképét nem ismeri az utókor. Ám a héroszteremtés szüksége történelemhamisításra kényszeríti a festőt (történetírót), aki befolyásánál fogva a múlt zavaró hiányait kipótolja, tettének árulkodó jeleit pedig eltünteti, így transzponálódik a brit arisztokrata magyar parasztvezérré, 1554 pedig 1514-gyé. Az eljárás a legkevésbé sem új, úgy a történetírás mint a történeti festészet (az ősgalériás képmásoktól az állami megrendelésre festett reprezentatív történeti képekig) számtalan esetben él a csúsztatás, áthelyezés eszközével. Konkoly Dezsa képe nem kevesebbet tesz, mint megkérdőjelezi a történetírás és az annak szolgálatában álló históriai ábrázolás hitelét.27 A maga összefüggéseiben a kép mindenekelőtt lesújtó kritkája és megalázó leleplezése a korszak marxista történelemképének. A portrét átszelő „X” a festés folyamatát tekintve a gonoszűző mágia aktusa, s más értelemben a tiltás avagy a megsemmisítés emblémája. Több évtized távlatából a Dózsa azonban arra is rákérdez, hogy lehetséges-e egyáltalán hiteles történetírás avagy hiteles képi ábrázolás. A szkepszis ezúttal nem értékítélet, csupán józan felismerés. A posztmodern történetírás az 1970-es évektől Hayden White nyomán szembesült a problémával: ahogy maga az emlékezet, úgy minden történet, s így maga a történelem sem egyéb mint szubjektív és épp ezért önkényes konstrukció.28 A történeti ábrázolás manipulatív hatalmát épp abból nyeri, hogy az általa teremtett képi valóságot kizárólagosnak és hitelesnek hirdeti. A Dózsa hazugságának felismerése pusztán a kép ismeretében lehetetlen, a csalás ténye leleplezhető ugyan, de ez nem helyettesíti az igazságot. Dózsa hiteles képe továbbra is ismeretlen. A valósággal kontamináló eredeti visszakeresése oly mértékben reménytelen, hogy az arra vállalkozó végül kénytelen belátni a felkínált illúzió szükséges és végsősoron vígasztalóan egyértelmű voltát. Konkoly eljárása ugyanakkor az „ábrázolóművész” megrendítő önleleplezése is, amelyben a mű nem befejezett mondat, nem tényszerű állítás, hanem tévedések, hibák, korrekciók sorozatából kibontakozó kétely. Mi marad így a történelemből? Valahol, valaki, valamit... A múlt kulturális hagyományaihoz kapcsolódik e festmények másik csoportja: a Dózsa Tiziano-átiratában, a Szt. József a gyermek Jézussal (Székesfehérvár, István Király Múzeum) George de la Tour és a Talp doktor anatómiai leckéje (Magyar Nemzeti Galéria) Rembrandt-parafrázisaiban a kép modelljei az európai festészet mesterművei. A Danaé és Maya előképei Rembrandt a szentpétervári Ermitázsban levő Danaéja és Goya a madridi Prado gyűjteményében található Meztelen Maya címen ismert festménye.29 A parafrázis összetett, a klasszikus idézetek révén újabb és újabb művelődéstörténeti, ikonográfiai és művészetfilozófiai jelentésrétegeket feltáró műfaja különösen közel áll Konkoly műfajok és stílusok közt szabadon közlekedő, kép és valóság, festészet és illúzió problémáit kutató művészetéhez. A parafrázis műfajának sokrétűsége abból ered, hogy nem pusztán az előkép másolata, hanem olyan új kontextusba helyezett hivatkozás, idézet, amelyben az előkép új tartalmak hordozójává, új összefüggések feltárójává alakul át. A múlt lezárt egészét képező képi alakzata a jelen polémiájának eszköze lesz, mivel a parafrázis előképét kijelentőből kérdő módba helyezi. A festői parafrázis műfaját ez a különféle idő és valóságsíkokat szembesítő, provokatív, kombattáns jelleg teszi kedveltté a pop art művészei körében, míg mondandóját többszörös áttételekkel kifejtő, összetett kultúrtörténeti hivatkozásokba burkoló kifejezésmódja révén a hazai neoavantgarde körében is népszerűvé válik. A Danaé és Maya elsődleges tárgya Rembrandt és Goya festménye. Az akt ideológiamentes, tisztán festői tárgya alkalmasnak bizonyult a politikailag elkötelezett programfestészettel való szembenállás kinyilvánítására, hiszen pártatlan, világnézetileg semleges, nem agitál és nem győz meg, tárgya az emberi test ideális arányrendszere, a női test örökkévaló termékeny érzékisége. A Danaé és Maya azonban nem az eszményi szépet, hanem az eszményi szép megjelenítésének lehetetlenségét formál