Szuppán Irán falikárpitok (Budapest, 2005)
Gazdag víz „Akkor elindultam, hogy keressek magamnak valamilyen fonalat, melynek szövött állapotában izgalmas felülete van. Nem nagyon találtam" - mondta Szuppán Irén az 1970-es évek végén. De azután persze, mégis talált valami nagyon fontosat, bár eredetileg csupán anyag, technika, felület után kutatott, végül is meglelte azt a forrást, amelyből a következő évtizedekben művészete táplálkozhatott. Egy ősi, archaikus technika, az ikat volt az, amelynek felfedezése, elsajátítása, majd egyszerre aggályos és virtuóz gyakorlása megadta neki a lehetőséget, hogy egy súlyos, remekművekkel teli korszak után szelíd és észrevehetetlen bátorsággal folytathassa útját. A magyar textil aranykora a hetvenes évek közepétől lezárult és a ragyogást követő lassú, egyre fénytelenebb alkonyaiban a nagy textiles generáció tagjai közül sokan hunyorogva néztek körül: most merre? Ami végetért és folytathatatlannak bizonyult, abból csupán kíváncsiság és kíváncsisággal párosult merészség vezethetett tovább; a textilmozgalom különben zaj nélkül, puhán, tapintatosan hullott darabjaira a nyolcvanas években. Mindenki magára maradt. Ez nehezítette az akkori jelent és nem könnyítette meg a még ismeretlen jövőt. Szappán bölcsen, nosztalgia és szívfájdalom nélkül vette tudomásul az új helyzetet. Csendesen lekanyarodott a főútról, bár azt még bevilágította az aranykor fénye, és egy alig sejthető ösvényre tért. Egyszercsak ott találta magát egy olyan világban, amely előzékenyen és természetes derűvel nyújtotta felé meglepetéseit. Ha ez az új világ merőben másnak tűnik is olykor, mint a korábbi Szappán-kompozícióké, az bizonyos értelemben csak látszat: a friss felületek, a képelemek, a motívumok, a látványtöredékek mélyén továbbra is ott húzódik a szikár és fegyelmezett geometrikus szerkezet, mely lágy és finom mértéket szab a fölötte lüktető vegetációnak, az egymás után futó motívumok kergetőzésének, az elfutó felhőkre, lebegő ablakrészletekre, titokzatosan suhanó árnyékokra emlékeztető formák szabálytalanul burjánzó játékának. Abból a régi, klasszikus, művészettörténeti súlyú és jelentőségű aranykorból Szuppán számára azonban megmaradt más is: a juta természetes nyers színének fontossága. Ahogyan egykor függönyeinek, asztalterítőinek, falképeinek atmoszféráját a gyengéd erő sugárzó, az eleven színeket ellenpontozó drapp fonal és felület adta meg, úgy derengenek ma is e „színtelen" foltok a kompozícióban, magukba szívva, eltompítva és megszelídítve az anyag és a kolorit robbanásra kész energiáját. Az utolsó évtized Szuppán-munkáiban a színskála csak ritkán hangolódik a mélytűző, a mélységből felragyogó árnyalatok felé, többnyire inkább a szalmavirágok napszítta tónusait, a megkopott középkori freskók „meszes” faktúráját, a lepréselt virágok „megtört”, az agyonmosott textiliák „fakó" színtartományát alkalmazzák. Ettől lesz könnyű és levegős minden. És látnunk kell, hogy ez nem csupán a lángoló színekről való lemondásból.