Muzsika, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám - BARNA ISTVÁN: Odnoposoff a Károlyi kertben
Szabadtéri hangversenyeink élvezetének örömébe majdnem mindig nagy adag üröm is vegyül. Milyen lelkesen indul neki az ember olyan sokat igérő Károlyi-kerti hangversenynek, amelyen a világ egyik legkiválóbb hegedűsét, Ricardo Odnoposoffot hallhatja! S milyen kiábrándító, illúziókat romboló, de legfőképpen fület inzultáló, amikor a hangszórók túlzottan erős beállításának ,,jóvoltából" a szólóhegedű valami mesebeli óriás-instrumentum hangerejével kezdi el bömbölni a lágy dallamokat. . . A pódiumon ott áll a normális emberi méretű művész, kezében a normális hegedű méretű hangszer, a nézőtéren pedig vagy kétezer, normális emberi hallószervekkel rendelkező hallgató talán még Brobdingnag óriásainak hangszereit is túlharsogó, a normálisnál legalább tízszer erősebb hangú hegedűjátékot hall. A közönség lassanként megszokja ezt a megoldhatatlan (de vajon valóban megoldhatatlan?) fülbosszantást. De mégis elgondolkodik: nem lehet-e szabadtéren valamiféle módon mégis csak „eredetiben" hallani az olyan ragyogó hegedű játékot, mint Odnoposoffé, akkor, amikor a művész ott áll a hallgatótól néhány méternyire? Odnoposoff két hangversenyt adott a Károlyi-kertben. Az elsőn Prokofjev 1. hegedűversenyét, a másodikon pedig Mendelssohn versenyművét játszotta. A nálunk alig-alig játszott Prokofjev-koncert és a talán túlontúl is gyakran felcsendülő Mendelssohn-versenymű megszólaltatásában közös volt a kiegyensúlyozott, technikai nehézségeket nem ismerő és egyúttal rendkívül muzikális előadásmód. A két hangverseny során kiderült, hogy Odnoposoff, akit 10 évvel ezelőtt, mint ragyogó technikájú virtuózt ismertünk meg, az eltelt évek alatt komoly, valóban muzsikáló művésszé érlelődött. A Prokofjev-koncert nemesveretű, elégikus hangú, de egyáltalán nem romanticizáló kantilénái, meg a Mendelssohn-mű nagyon is romantikus, édesen olvadékony dallamai stílushűen, hitelesen szólaltak meg Odnoposoff hegedűjén. De igazán elemében mégis csak a bravúros, brilliáns részeknél van. Micsoda hajlékony könnyedséggel játszotta a Mendelssohn-verseny virgonc, tündérzenére emlékeztető zárótételét! És micsoda halálos biztonsággal Prokofjev csillogó, ezernyi hangszínben tündöklő, néhol a démoniság határain táncoló, fanyar Scherzo-ját! Ez a póz- és sallangmentes virtuóz hegedülés egyike a legritkább jelenségeknek. Aki nem ismeri közelebbről a hangszer technikáját, el sem tudja képzelni, hogy milyen, szinte leküzdhetetlen nehézségeket old meg Odnoposoff látszólag játszi könnyedséggel, minden affektáció, minden fölösleges hajladozás nélkül. Második hangversenyén a közönség szűnni nem akaró tapsait Kreisler egy tipikus „ráadás-művével", az ezernyi technikai bravúrt igénybevevő Recitativo és Scherzo-val hálálta meg. A ritkán játszott Prokofjev-mű hallatán felmerül az a gondolat, hogy nem lehetne-e a magyar közönséget Prokofjev régebbi, világsikereket elért műveivel is megismertetni? Ebből a korszakából közönségünk csak a „Klasszikus szimfóniát", meg a „Három narancs szerelme" egyes részleteit ismeri. Érdekes lenne egyszer pl. a „Chout", vagy a „Szkítha szvit" zenéjét hallani! Az első hangverseny karmestere Borbély Gyula, a másodiké Komor Vilmos volt. Kétségtelen, hogy a nehezebbik feladat Borbélynak jutott: neki a Prokofjevkoncert kényes és sokrétű kíséretének problémáit kellett megoldania. Műsorán még Mendelssohn Szentivánéji álom-nyitánya, Kodály Galántai táncai és Mozart Esz-dur szimfóniája szerepelt. A Mendelssohn-nyitányt Odnoposoff (MTI Fotó: Molnár Edit felv.)