Muzsika, 1965 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1965-05-01 / 5. szám - FEJES GYÖRGY: Kúti Sándorról (1908-1944?)
KÚTI SÁNDORRÓL ( 1908- 1944?) Ezerkilencszáznegyven-negyvenegy után többször „munkaszolgálatba" hurcolták, s ebbe végül is belepusztult; még azt sem tudjuk pontosan kinyomozni ma már, hogy hol, mikor következett be halála. Azok a híradások és feljegyzések, emlékezések, amelyek említést tesznek róla, 1944 őszéről tudnak valamit utoljára sorsáról, akkor nyoma veszett. Valószínűleg nem tévedhetünk nagyot, ha elpusztulásának évét is erre az esztendőre teszszük. Annak a zeneszerzés-osztálynak a növendéke volt, amelyből a világhírű magyar származású karmester, Solti György is elindult ragyogó művészpályájára. 1908-ban született Budapesten, mint maga mondja, „egy óbudai rozoga bérkaszárnyában". Szülei „szegény emberek voltak, állandóan gondokkal tele". Már három éves korában az volt a kedvenc játéka, hogy „jeleneteket képzelt el magának és zenét talált ki hozzá", első lejegyzett kompozíciói pedig kilenc éves korából származnak. Egy rövid, igen rövid önéletrajzban, — a család nagy nyomora miatt—, mégis így kénytelen írni későbbi éveiről: „Komoly zenei tanulmányaimat . . . csak 18 éves koromban, érettségi után kezdtem el. Tanáraim Willheim (Villányi) Lajos és Laurisin Miklós, majd a budapesti Zeneművészeti Főiskolán Siklós Albert voltak. Legmagasabb képesítésemet, a művészoklevelet Dohnányi Ernő vezetésével szereztem meg. Azóta magántanításból és kórusoktatásból élek. Művészi hitvallásom az igazság, a szabadság és az emberi méltóság visszaszerzésének szolgálata. Ezért vállaltam mindig a szegénységet, a félreállítottságot és szorongattatást." Ezek az 1944 táján íródott szavak nem voltak üres frázisok. Kúti Sándor, a magánéletben félszeg, már-már „ügyefogyott" zeneszerző, a maga zenei módján aktív harcosa volt a magyar munkásmozgalomnak, s már csupán ezért is része volt mind szegénységben, mind szorongattatásban. Hogy, mint zeneszerzőt, félreállították: kétségtelen, s hogy méltatlanul, azt fennmaradt művei bizonyítják. Pedig diploma-pályázati hangversenye, 1934 tavaszán, még meglehetősen nagy sikerrel zajlott le. Ezen a hangversenyen a szintén zeneszerzőként bemutatkozó Solti Györggyel együtt szerepelt, egy két hegedűre írott szonátája, egy vonóshármasa és egy vonósnégyese szólalt meg az est folyamán. Közös hangversenyüket a lapok igen melegen méltatták, s kettejük művei közül általában a Kútiéit tartották többre. „Ezt a nevet feltétlenül meg kell jegyezni, nagy jövő vár rá" — lelkendezik, kissé túlzottan is, az egyik kritikus. Ez a koncert azonban Kati életének egyetlen, félszerzői estje maradt. Barátja, Földes Andor a negyvenes években külföldön többször és sikerrel játszotta ugyan Zongoraszonatináját és csaknem remekbe faragott kis Zongoraszvitjét, de kamarazenéjéből már csak a felszabadulás után csendülhetett fel egy- s más, s akkor is ritkán, egy-egy megemlékezés keretében. 1941—42-ben a Vándor Kórus énekelte még el Kati néhány kitűnő kórusát, amelyek közül a „Nemzeti dal" ihletett megzenésítésére ma is úgy emlékeznek, mint eseményre. Ennek a — sajnos részben elveszett, illetve lappangó — négyszólamú, „modern" zongorakísérettel ellátott kórusműnek második, és utolsó előadása volt különösen nevezetes; azon a történelmi jelentőségű Petőfiemlékesten zajlott le, amelyet a Történelmi Emlékbizottság rendezett 1942 március idusának tiszteletére, a Vigadóban. A Kúti Sándorféle Nemzeti dal itt „tomboló sikert" aratott, fontos művészi szerepet játszott a magyar függetlenségi mozgalomnak ebben az akciójában. Sikerében nyilvánvalóan része volt a mű időszerűségének, antifasiszta tendenciája-