Muzsika, 1966 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1966-03-01 / 3. szám - PESOVÁR ERNŐ: Nemzeti jellegű balett-törekvéseinkről

NEMZETI JELLEGŰ BALETT-TÖREKVÉSEINKRŐL (Hozzászólás Körtvélyes Géza cikkéhez) Meggyőzően és körül­tekintően vázolja Kört­vélyes Géza a Balett és néptánc című cikkében a magyar nemzeti balett-törekvések problémá­ját, e törekvések gátló körülményeit és buk­tatóit. Indokoltan tér ki e témával kapcsolat­ban a néptánc színpadi térhódítására, a szín­padi néptáncművészet kialakulásának szükség­szerűségére. Valóban az egész magyar táncmű­vészet számára hasznos és eredményes munka­megosztást jelentett ez a folyamat, megvalósítva a folklór oly mérvű felszívódását táncművé­szetünkbe, amilyen mértékben és formában ez a baletten belül elképzelhetetlen volt, s — valljuk meg — amilyen formában ezt a balet­tet nem is kívánhattuk. A táncfolklórnak ez a színpadi kiteljesedése azonban sem közvetlenül, sem közvetve nem oldotta meg a nemzeti balettel kapcsolatos problémákat. Nem oldhatta meg, mert célja eleve más volt. Nem arra törekedett, hogy a színpadi táncművészet hagyományos stílusához asszimilálja a néptáncot, hanem hogy megte­remtse azt az új formanyelvet, mely elveti e táncművészet tradicionális stílusát, és melynek alapja a táncfolklór. Éppen ezért a színpadi néptáncművészet, ki­bontakozása időszakában óhatatlanul szembe­fordult az egyéb törekvésekkel (pl. a mozdulat­művészettel) és a hagyományos formákkal, így a balettel is. Az új alapokat kereső és te­remtő művészeti törekvések jellemző elutasító, oppozíciós magatartása volt ez, mely a két vi­lágháború közötti időszakban hivatalos irány­zattá vált Gyöngyösbokrétával és népies mű­tánccal is élesen szembeállította a néptáncmű­vészet híveit. S ez a népies műtánccal szembeni állásfog­lalás egyúttal ismét a balettel, pontosabban a nemzeti jellegű balett-törekvésekkel szembeni averzióban nyilvánult meg. Ennek az úgyne­vezett népies műtáncnak ugyanis az Opera volt a reprezentatív képviselője, és ebben a stílus­ban fogantak e kor nemzeti törekvésű balett­jei is. Ezek voltak tehát az előzményei és körül­ményei annak a nem egyszer izzó légkörű munkamegosztásnak, mely később, a fejlődés következő fázisaként óhatatlanul a kölcsön­hatások periódusába, a rokon törekvések pár­huzamos erőfeszítéseibe torkollt. Ma, amikor már bizonyos fokú történelmi távlatból szemléljük e kérdéseket, nem lesz talán haszontalan, ha megkíséreljük körvona­lazni a nemzeti balett-törekvésekkel kapcsola­tos néhány gondolatunkat, figyelembe véve e problémakör összetettségét, s utalva a történeti előzményekre és összefüggésekre. Az egyik — amit ma bizonyos mértékig igazságot is szolgáltatva kell megállapítanunk — az, hogy e nemzeti balett-törekvéseket nem az teszi elsősorban és egyértelműen problemati­kussá, hogy a népies műtánc tulajdonképpen nem más, mint a magyar romantika táncstílu­sának továbbélő formája, mely a reformkor nemes törekvéseinek kohójában alakult ki. A néptánc (az akkori csárdás és verbunk), illetve e néptánc stílussajátosságai szolgáltak alapul a reformkor táncművészeti törekvéséhez, mely ezt a kor uralkodó társas- és színpadi tánc­stílusával ötvözve, teremtette meg a nemzeti ka­rakterű műtáncot. S ez a népies műtánc volt — a verbunkos muzsikához hasonlóan — a ro­mantika nemzeti formanyelve. Ez a táncstílus volt a reformkor nemzeti balett-törekvéseinek a hordozója, s még ha ez sajnálatos módon torzó maradt is, formanyelve mindenképpen értékes tradícióként, felfrissítésre váró hagya­tékként maradt a magyar táncművészetre. A XX. századi nemzeti balett tehát joggal merített ebből, a bizonyos mértékig már a ba­lett stílusához asszimilált hagyományból. Problematikussá az tette ezt a törekvést, hogy a nemzeti táncstílus XX. századi vissz­hangjaként megjelenő népies műtánc, megme­revedve, e tradíciók hamis csengésű visszhang­jává vált a zene- és táncművészetben egyaránt jelentős szerepet betöltő folklorisztikus törekvé­sek árnyékában. Ha összevetjük ezzel a népies műtánccal édestestvérét, a verbunkos muzsikát, azt látjuk, hogy ez felfrissülve századunk ze­néjének eleven alkotó részévé vált, merítve a folklórban továbbélő hagyományaiból (Galán­tai táncok, Háry stb.). S ugyanígy megújhod­hatott volna a nemzeti táncstílus is, az elmúlt évszázad alatt folklorizálódott hagyatékából. Erre azonban nem került, nem kerülhetett sor. Ahogy a két világháború közötti időszak történelmünk nem egy progresszív eszméjét, gondolatát és értékes hagyományát megkísé­relte — eltorzítva — a maga szolgálatába ál­lítani, úgy jutott erre a sorsra a reformkor nem­zeti táncstílusa is, a magyar népies műtánc. S hogy ez miért így történt, azt kellőképpen megvilágítja az a tény, hogy mindaz, amit valóban jelentős eredményként tarthatunk szá­mon — s gondolunk itt elsősorban a magyar zeneművészet megújhodására —, az a hivata­los művészeti törekvésekkel szemben jött létre, a hivatalos fórumokon kívül valósult meg. S ilyen hivatalos fórum volt az Operaház is, a

Next