Muzsika, 1966 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1966-03-01 / 3. szám - PESOVÁR ERNŐ: Nemzeti jellegű balett-törekvéseinkről
NEMZETI JELLEGŰ BALETT-TÖREKVÉSEINKRŐL (Hozzászólás Körtvélyes Géza cikkéhez) Meggyőzően és körültekintően vázolja Körtvélyes Géza a Balett és néptánc című cikkében a magyar nemzeti balett-törekvések problémáját, e törekvések gátló körülményeit és buktatóit. Indokoltan tér ki e témával kapcsolatban a néptánc színpadi térhódítására, a színpadi néptáncművészet kialakulásának szükségszerűségére. Valóban az egész magyar táncművészet számára hasznos és eredményes munkamegosztást jelentett ez a folyamat, megvalósítva a folklór oly mérvű felszívódását táncművészetünkbe, amilyen mértékben és formában ez a baletten belül elképzelhetetlen volt, s — valljuk meg — amilyen formában ezt a balettet nem is kívánhattuk. A táncfolklórnak ez a színpadi kiteljesedése azonban sem közvetlenül, sem közvetve nem oldotta meg a nemzeti balettel kapcsolatos problémákat. Nem oldhatta meg, mert célja eleve más volt. Nem arra törekedett, hogy a színpadi táncművészet hagyományos stílusához asszimilálja a néptáncot, hanem hogy megteremtse azt az új formanyelvet, mely elveti e táncművészet tradicionális stílusát, és melynek alapja a táncfolklór. Éppen ezért a színpadi néptáncművészet, kibontakozása időszakában óhatatlanul szembefordult az egyéb törekvésekkel (pl. a mozdulatművészettel) és a hagyományos formákkal, így a balettel is. Az új alapokat kereső és teremtő művészeti törekvések jellemző elutasító, oppozíciós magatartása volt ez, mely a két világháború közötti időszakban hivatalos irányzattá vált Gyöngyösbokrétával és népies műtánccal is élesen szembeállította a néptáncművészet híveit. S ez a népies műtánccal szembeni állásfoglalás egyúttal ismét a balettel, pontosabban a nemzeti jellegű balett-törekvésekkel szembeni averzióban nyilvánult meg. Ennek az úgynevezett népies műtáncnak ugyanis az Opera volt a reprezentatív képviselője, és ebben a stílusban fogantak e kor nemzeti törekvésű balettjei is. Ezek voltak tehát az előzményei és körülményei annak a nem egyszer izzó légkörű munkamegosztásnak, mely később, a fejlődés következő fázisaként óhatatlanul a kölcsönhatások periódusába, a rokon törekvések párhuzamos erőfeszítéseibe torkollt. Ma, amikor már bizonyos fokú történelmi távlatból szemléljük e kérdéseket, nem lesz talán haszontalan, ha megkíséreljük körvonalazni a nemzeti balett-törekvésekkel kapcsolatos néhány gondolatunkat, figyelembe véve e problémakör összetettségét, s utalva a történeti előzményekre és összefüggésekre. Az egyik — amit ma bizonyos mértékig igazságot is szolgáltatva kell megállapítanunk — az, hogy e nemzeti balett-törekvéseket nem az teszi elsősorban és egyértelműen problematikussá, hogy a népies műtánc tulajdonképpen nem más, mint a magyar romantika táncstílusának továbbélő formája, mely a reformkor nemes törekvéseinek kohójában alakult ki. A néptánc (az akkori csárdás és verbunk), illetve e néptánc stílussajátosságai szolgáltak alapul a reformkor táncművészeti törekvéséhez, mely ezt a kor uralkodó társas- és színpadi táncstílusával ötvözve, teremtette meg a nemzeti karakterű műtáncot. S ez a népies műtánc volt — a verbunkos muzsikához hasonlóan — a romantika nemzeti formanyelve. Ez a táncstílus volt a reformkor nemzeti balett-törekvéseinek a hordozója, s még ha ez sajnálatos módon torzó maradt is, formanyelve mindenképpen értékes tradícióként, felfrissítésre váró hagyatékként maradt a magyar táncművészetre. A XX. századi nemzeti balett tehát joggal merített ebből, a bizonyos mértékig már a balett stílusához asszimilált hagyományból. Problematikussá az tette ezt a törekvést, hogy a nemzeti táncstílus XX. századi visszhangjaként megjelenő népies műtánc, megmerevedve, e tradíciók hamis csengésű visszhangjává vált a zene- és táncművészetben egyaránt jelentős szerepet betöltő folklorisztikus törekvések árnyékában. Ha összevetjük ezzel a népies műtánccal édestestvérét, a verbunkos muzsikát, azt látjuk, hogy ez felfrissülve századunk zenéjének eleven alkotó részévé vált, merítve a folklórban továbbélő hagyományaiból (Galántai táncok, Háry stb.). S ugyanígy megújhodhatott volna a nemzeti táncstílus is, az elmúlt évszázad alatt folklorizálódott hagyatékából. Erre azonban nem került, nem kerülhetett sor. Ahogy a két világháború közötti időszak történelmünk nem egy progresszív eszméjét, gondolatát és értékes hagyományát megkísérelte — eltorzítva — a maga szolgálatába állítani, úgy jutott erre a sorsra a reformkor nemzeti táncstílusa is, a magyar népies műtánc. S hogy ez miért így történt, azt kellőképpen megvilágítja az a tény, hogy mindaz, amit valóban jelentős eredményként tarthatunk számon — s gondolunk itt elsősorban a magyar zeneművészet megújhodására —, az a hivatalos művészeti törekvésekkel szemben jött létre, a hivatalos fórumokon kívül valósult meg. S ilyen hivatalos fórum volt az Operaház is, a