Muzsika, 1972 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1972-08-01 / 8. szám - Promenade hangversenyek - London, 1972
zik, hogy — Vlad és Petrobelli útmutatása nyomán — szinte élőbről kell kezdeni mindent. Csakis komplex vizsgálat deríthet fényt az összes összefüggésre. (Hadd jegyezzük meg büszkén, hogy az első ilyen komplex tanulmány magyar tudós nevéhez fűződik: Lendvai Ernő emlékezetes Aida-analízisére gondolunk.) Érdekes volt megfigyelni részben az előadásokban, részben a sokszorosított kivonatokban a Verdi-kutatás amerikai iskolájának előretörését. Az amerikai tudósok közül sajnos sokan nem tudtak eljönni, de az említett rezümék tanúsága szerint valóságos Verdi-láz tört ki az amerikai muzikológusok főleg fiatalabb generációjában. (Példaként hadd említsem Daniel Sabbeth tanulmányát a Falstaff formai kérdéseiről, mely kimutatja például az első jelenet szonátaformáját, a formai csomópontok dramaturgiai funkciójával együtt.) Néhány kimagasló előadás hangzott el más területeken is. Massimo Mila Fétis egyik kritikája kapcsán beszélt Verdi saját korában való megbecsüléséről, David Lawton és David Rosen a korai Verdi-művek átdolgozásairól, Sergio Martinotti Verdi és a XIX. századi olasz hangszeres kultúrájának kapcsolatáról, Eősze László az Otello shakespeare-i és verdii dramaturgiájának összevetéséről, Rodolfo Celletti a Verdi-művek vokális karakteréről, végül — az egyik legérdekesebb előadás volt — René Leibowitz a tempó és a karakter összefüggéseiről, a Verdi-művek metronomizálása alapján. Az analitikus szemléletű tanulmányok mellett igen nagy jelentőségű az a néhány kezdeményezés, amely a dokumentáció terén akarja teljessé tenni az eddigi kutatásokat. Luigi Magnani a Sant'Agata-i Verdi-könyvtár vizsgálatával cáfolta Verdi állítólagos — és saját maga által is hangoztatott — ,,műveletlenségét". Marcello Conati a Verdibibliográfia kérdéseiről beszélt, Ursula Günther a párizsi Opera könyvtárában levő, eddig ismeretlen Verdi-dokumentumokról, Franca Cella a Ricordival folytatott levelezéséről, míg Scott Stringham egy jövőben felállítandó Verdi-katalógus tervét vázolta. A végső konklúzió pedig az lehet, hogy az új szempontok szerint megírandó nagy Verdi-monográfia oly szerteágazó problematikát foglal magába, oly sokrétű, hogy csakis kollektív munka eredményeként képzelhető el. Promenade hangversenyek London,1972 A 72 esztendeje minden nyáron megismétlődő Promenade Hangversenyek az angliai koncertévad legkiemelkedőbb eseményei. A program gazdagsága — július vége és szeptember közepe között ötvenhét hangversenye és sokszínűsége rendkívüli érdeklődésre tarthat számot, mert kamara- és nagyzenekari esteken, avantgarde művek és régi korok muzsikája, opera- és kórusprodukciók hangzanak el kiváló művészek tolmácsolásában. A zenedrámák közül csak részben kerül előadásra Wagner Parsifalja és Walton Troilus és Cressidája, teljes terjedelmében szólal meg Stravinsky Rossignolja és Kurt Weill Kleine Mahagonnyja. A Westminster Katedrálisban Monteverdi Vespróját mutatják be, valamint a stuttgarti Schola Cantorum, a torontói Mendelssohn Kórus, a Müncheni Filharmonikusok és a japán NHK Szimfonikus Zenekar ad hangversenyt. A „Holnap Hősei" képviseletében John Cage Első Fémkonstrukció és HPSCHD című szerzeményét — vagy inkább szerelvényét? — hallja a közönség; az utóbbi mű partitúrájában hét csembaló, ötvenkét magnetofon és tizenhat filmvetítő szerepel. Külön ez alkalomra készült alkotás Stevenson Második Zongoraversenye és Gordon Crosse Celebrations című darabja, amely zenekarra és kórusra íródott, de a hallgatóságot is aktív részvételre kényszeríti. A nyitó hangversenyen Boulez vezényelte Beethoven Missa Solemnisét, majd Bach hat Brandenburgi koncertje hangzott el egy estén. Mahler négy szimfóniája — köztük a ritkán hallható VIII. —, valamint a William Walton 70. születésnapját köszöntő szerzői est különleges élményt szerzett a Promenade hangversenyek híveinek. Várnai Péter