Muzsika, 1972 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1972-08-01 / 8. szám - Promenade hangversenyek - London, 1972

zik, hogy — Vlad és Petrobelli útmuta­tása nyomán — szinte élőbről kell kez­deni mindent. Csakis komplex vizsgálat deríthet fényt az összes összefüggésre. (Hadd jegyezzük meg büszkén, hogy az első ilyen komplex tanulmány magyar tudós nevéhez fűződik: Lendvai Ernő emlékezetes Aida-analízisére gondo­lunk.) Érdekes volt megfigyelni részben az előadásokban, részben a sokszorosított kivonatokban a Verdi-kutatás amerikai iskolájának előretörését. Az amerikai tudósok közül sajnos sokan nem tudtak eljönni, de az említett rezümék tanúsá­ga szerint valóságos Verdi-láz tört ki az amerikai muzikológusok főleg fiatalabb generációjában. (Példaként hadd említ­sem Daniel Sabbeth tanulmányát a Falstaff formai kérdéseiről, mely kimu­tatja például az első jelenet szonátafor­máját, a formai csomópontok drama­turgiai funkciójával együtt.) Néhány kimagasló előadás hangzott el más területeken is. Massimo Mila Fétis egyik kritikája kapcsán beszélt Verdi saját korában való megbecsülésé­ről, David Lawton és David Rosen a korai Verdi-művek átdolgozásairól, Sergio Martinotti Verdi és a XIX. szá­zadi olasz hangszeres kultúrájának kap­csolatáról, Eősze László az Otello shakespeare-i és verdii dramaturgiájá­nak összevetéséről, Rodolfo Celletti a Verdi-művek vokális karakteréről, vé­gül — az egyik legérdekesebb előadás volt — René Leibowitz a tempó és a karakter összefüggéseiről, a Verdi-mű­vek metronomizálása alapján. Az analitikus szemléletű tanulmá­nyok mellett igen nagy jelentőségű az a néhány kezdeményezés, amely a doku­mentáció terén akarja teljessé tenni az eddigi kutatásokat. Luigi Magnani a Sant'Agata-i Verdi-könyvtár vizsgála­tával cáfolta Verdi állítólagos — és sa­ját maga által is hangoztatott — ,,mű­veletlenségét". Marcello Conati a Verdi­bibliográfia kérdéseiről beszélt, Ursula Günther a párizsi Opera könyvtárában levő, eddig ismeretlen Verdi-dokumen­tumokról, Franca Cella a Ricordival folytatott levelezéséről, míg Scott Stringham egy jövőben felállítandó Verdi-katalógus tervét vázolta. A végső konklúzió pedig az lehet, hogy az új szempontok szerint meg­írandó nagy Verdi-monográfia oly szer­teágazó problematikát foglal magába, oly sokrétű, hogy csakis kollektív mun­ka eredményeként képzelhető el. Promenade hangversenyek London,1972 A 72 esztendeje minden nyáron meg­ismétlődő Promenade Hangversenyek az angliai koncertévad legkiemelke­dőbb eseményei. A program gazdagsága — július vége és szeptember közepe kö­zött ötvenhét hangverseny­e és sokszí­nűsége rendkívüli érdeklődésre tarthat számot, mert kamara- és nagyzenekari esteken, avantgarde művek és régi ko­rok muzsikája, opera- és kórusproduk­ciók hangzanak el kiváló művészek tol­mácsolásában. A zenedrámák közül csak részben ke­rül előadásra Wagner Parsifalja és Walton Troilus és Cressidája, teljes ter­jedelmében szólal meg Stravinsky Ros­signolja és Kurt Weill Kleine Maha­gonnyja. A Westminster Katedrálisban Monteverdi Vespróját mutatják be, va­lamint a stuttgarti Schola Cantorum, a torontói Mendelssohn Kórus, a Mün­cheni Filharmonikusok és a japán NHK Szimfonikus Zenekar ad hangver­senyt. A „Holnap Hősei" képviseletében John Cage Első Fémkonstrukció és HPSCHD című szerzeményét — vagy inkább szerelvényét? — hallja a közön­ség; az utóbbi mű partitúrájában hét csembaló, ötvenkét magnetofon és ti­zenhat filmvetítő szerepel. Külön ez al­kalomra készült alkotás Stevenson Má­sodik Zongoraversenye és Gordon Crosse Celebrations című darabja, amely zenekarra és kórusra íródott, de a hallgatóságot is aktív részvételre kényszeríti. A nyitó hangversenyen Boulez vezényelte Beethoven Missa So­lemnisét, majd Bach hat Brandenburgi koncertje hangzott el egy estén. Mahler négy szimfóniája — köztük a ritkán hallható VIII. —, valamint a William Walton 70. születésnapját köszöntő szer­zői est különleges élményt szerzett a Promenade hangversenyek híveinek. Várnai Péter

Next