Muzsika, 1973 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám - TÓTH ALADÁR: Ungár Imre zongoraestje
Egyik kiváló esztéta barátom mondta Ungár Imre Chopin-játékáról: „Mintha a nagy lengyel alkotóművésznek szívbéli előadóművész testvére szólna hozzánk. Édestestvér, vágyaiban, szenvedélyeiben, álmaiban zeneköltő bátyjával egy tőről szakadt, de olyan testvér, aki kifinomult arisztokrata környezet, elzsongító párizsi szalonok helyett, valahol kinn nevelkedett a rengeteges lengyel erdőségekben, a természeti elmentumok zord környezetében. De Chopin maga bizonyára felismerné és keblére ölelné ezt a messziről hozzátaláló parasztibb rokont, testvért, amilyennel szelleme bizonyára csak nagyon kevéssel találkozott az előadóművészet birodalmában ..." Valóban, találóbb hasonlattal alig jellemezhetnénk ennek a nagy magyar zongoraművésznek Chopin játékát. A lengyel zeneköltő párizsi szellemességét, gráciáját, a híres chopini parfümöt, lovagi galantériát csakugyan hiába keressük benne. Semmi rafinált elfátyolozottság, semmi szenzuális báj vagy édes dekadencia, semmi abból a szinte nőies szépségösszhangból, mely Chopint még szenvedélye legféktelenebb kitöréseiben is jellemezte. De minden, ami szlávosan vallomásos líra, ami sebeket behegedni nem engedő, mert azokat mindig újra feltépő szenvedély, ami nyugtalan tragikus vívódás és lelket elborító melan-Kossuth-díjas kiváló művészünk, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongora-tanszakának professzora 1972. november 22-én meghalt. Úgy érezzük, nem emlékezhetünk meg méltóbban róla, mint a jóbarát, a nagy zenekritikus 1939-ben írt méltatásával. TÓTH ALADÁR: Ungár Imre zongoraestje kóka, egyszóval minden, ami modoron és külső alkaton túl Chopin legbenső énjét legsajátszerűbben jellemzi! Akik Ungár mostani zongoraestjén átélték a h-moll scherzoban egyes démonikus passzázsok lenyűgöző költői izgalmát, azok elmondhatják: nem formában, manírban, hangzásban, de legbelsőbb tartalmában megrendítőbb, megindítóbb Chopin-játékot sohasem hallottunk. Maga Chopin, az ő arisztokrata választékosságában a nagy klasszikusok közül tulajdonképpen csak Mozarthoz vonzódott igazán. A lengyel zeneköltő mágnás magyar plebejustestvérének viszont Mozart a-moll szonátájában éppen a mozarti szenvedély „karcsú" erejéért, a mozarti kifejezés könnyed hajlékonyságáért kell küzdenie. Chopin Bachot inkább csak a franciás formaművészet szempontjából csodálta. Beethoven titáni erejétől pedig valósággal visszariadt. Ungár, éppen ellenkezőleg, Bach és Beethoven interpretációiban ünnepelheti szenvedélyes kitörésekben és érzelmi elmélyülésekben egyaránt monumentális művészegyéniségének legplasztikusabb, leggazdagabb megnyilatkozását. Mostani zongoraestjén Bach Wohltemperiertes Klavierjának két prelúdiumát és fúgáját, majd Beethoven 109-es opusszámú E-dúr szonátáját játszotta. A hangversenynek azonban ez-