Muzsika, 1977 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1977-06-01 / 6. szám - BREUER JÁNOS: Szenkár Jenő emlékezete

főzeneigazgatója volt, s valójában ezek­ben az esztendőkben írt Szenkár zene­történetet. Az álmosan konzervatív és nacionalista Kölnben első évadját a Kékszakállú, egy Egon Wellesz-balett bemutatásával és Prokofjev Három na­rancs szerelmese című operájának szín­revitelével kezdte. A Prokofjev-mű 1921-ben Chicagóban, az ősbemutatón csúfosan megbukott és míg Szenkár Kölnben fel nem újította, nem volt opera a világon, amely színpadra állítá­sát vállalta volna. „A karmester sok szeretettel dolgozott és nagyon tehetsé­ges" — írta Prokofjev Aszafjevnek 1925. március 21-én Kölnből. Szenkár 1925-ben adta — hosszú idő­re egyetlen — budapesti hangverse­nyét; Stravinsky Pulcinella-szvitjét mu­tatta be nálunk, elsőként ismertetve meg a magyar közönséget Stravinsky ,,neo"-művészetével. „Köln, a templomok, kolostorok és kápolnák Heinrich Heinétől megéne­kelt városa" (egy Mandarin-kritika kez­dődik így) harciasan ellene szegült azonban főzeneigazgatója korszerű kon­cepciójának. A nyílt összecsapásra saj­nos, éppen A csodálatos mandarin ős­bemutatójának ürügyén kínálkozott al­kalom. Szenkár 1926. november 27-re tűzte ki a premiert, s december 1-re meghirdette a második előadást. A mű­nek azonban nem volt második előadá­sa. A színházi botrány, amely hevessé­gében csak a Sacre du printemps pári­zsi bemutatójának eseményeihez fogha­tó, elsöpörte a művet és hosszú évtize­dekre árnyékot vetett rá. A tüntetésről és a majdnem egybehangzóan negatív kritikákról értesülvén, november 29-én Konrad Adenauer, Köln akkori főpolgármestere, hatáskörét diktatóri­kusan túllépve, betiltotta a további elő­adásokat. Szenkárt — akit a sajtóban prefasiszta­ ízű támadások értek — ma­gához kérette és súlyos szemrehányá­sokkal illette. A Kölni Városi Archívumban fenn­maradt Adenauer szignált, 1926. de­cember 1-én keltezett feljegyzése: „Mindarról, ami az Operaházban no­vember 27-én, A csodálatos mandarin című pantomim bemutatóján végbe­ment, csupán 29-én, hétfőn reggel, a sajtóból értesültem . . . Követelem, gon­doskodjanak róla, hogy a jövőben, ha­sonló incidensek esetén közvetlentül, telefonon tájékoztassanak." A Mandarin kivégzése sikerrel járt, Szenkárt azonban nem sikerült megfoj­tani. Bemutatta Kölnben Honegger Ju­dithját, Weinberger Svanda a dudás cí­mű operáját, részt vett a németországi nagy Wozzeck-hullámban (kölni bemu­tató­: 1930. október 11.), 1931. szeptem­ber 26-án pedig — külföldön elsőként — bemutatta Kodály Háryját. Érdemnek ennyi éppenséggel nem kevés. Valószínű, hogy vezénylése nem Walter, Furtwängler, Busch klasszisá­ban jelöli ki előadóművészi helyét. De Szenkár Jenő képes volt egy soha nem hallott Bartók-mű partitúráját példásan megtanítani egy olyan korban, amikor e műveknek még semmiféle előadói ha­gyománya nem volt. És ehhez nem Brú­nó Walter emberi dalolása, Furtwängler szinte transzcendentális feszültsége, Fritz Busch klasszikusan tiszta formaérzéke kellett, hanem valami egészen más, és ugyancsak magasrendű muzsikus-ké­pesség. Szenkár Jenő ezzel az adottsá­gával és megszállott lelkesedésével vált zenetörténeti személyiséggé, a legújabb kor előadóművészetének je­lentékeny alakjává. Breuer János BARTÓK BÉLA ÉS SZENKÁR JENŐ (1926)

Next