Muzsika, 1977 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1977-11-01 / 11. szám - KECSKEMÉTI ISTVÁN: Sándor Renée (1899-1977)
laltságait jelzik majd. Sándor Benéének azonban a „magánélete" is a zenéhez kötődött; mérnök-férje, Barta Pál olyannyira jól zongorázott, hogy tudásából nemcsak otthoni négykezes játékokra futotta, hanem kétzongorás koncertföllépésekre is: hírlaparchívumok Tóth Aladárnak azt a kritikáját is őrzik, amely nagy elismeréssel számol be kettejük gyönyörű Mozart-játékáról. A családi teendők nem szüneteltették tehát a zenét, az szüntelenül élt és hatott Sándor Benée otthonában is. Legfeljebb a hangversenyezést szorította időnként háttérbe, amíg odahaza a férj és a leány észrevétlen és önkéntelen zenei nevelése folyt — a férj időnkénti átkérése a mérnöki-hivatali asztaltól a zongora klaviatúrájához, leányuknak pedig a régi korok zenéjével táplált, finom érzékű művésszé érlelése. Mikor azután a sors magánéletét fokozatosan magános életté változtatta, megint visszatérhetett élete alaptémájához, nagyobb , közösségéhez, hűséges koncertközönségéhez. Számára épp ez a hűség, az intimitás biztató-bátorító melegsége volt a fontos, nem holmi zsúfolt nagytermek beláthatatlan és érzékelhetetlen közönsége. Ebben is volt valami romantikus művész-magatartás, amely a zongora köré gyűlt lelkes hallgatók számára oldódott fel egészen. Ebben az ihlető, az újraalkotás körébe bevont kis közönségben ott voltak ennek a mindig átélés erejével ható művészetnek hívei, barátok, kritikusok, növendékek. Igen, a növendékek, ők is mást jelentettek ennek az érzékeny hallású művésznek az életében, mint más tanáréban. A mindig kis számú növendékcsoport (hivatalos, konzervatóriumi leckekönyvvel is) házhozjáró családtagnak számított, többen közülük érett művészként is visszazarándokoltak hozzá, hogy koncertjük előtt még meghallgassa, tanítsa, bátorítsa őket. Művészpályájának mintegy a felezőpontjáig ő is műsoron tartotta mindazokat a szerzőket és műveket, akiket és amelyeket a korabeli közönség elvárt a koncertező művésztől. Virtuózan játszott Chopint és Lisztet, érett átéléssel Schumannt és Brahmsot, de már a harmincas évek közepe táján kitűnt a Bach-zenéhez és a bécsi klasszikus mesterekhez, különösképpen Mozarthoz fűződő vonzalmával. Éppen Mozart-játékáról kívánkoznak ide Tóth Aladár szép sorai, amelyeket Sándor Renée zeneakadémiai estje nyomán jelentetett meg a Pesti Napló 1937. február 18-i számában: „Hosszabb visszavonultság után szerdán ismét megjelent a Zeneakadémia dobogóján egyik legkitűnőbb pianistánk, Sándor Renée. Hangversenyén nagy számban jelent meg a közönség, mely nem felejtette el, hogy már menynyi komoly és üdítő művészi élményt, mennyi természetes zenei szépséget és előkelő ízlésben fogant kultúrát köszönhetett a fiatal művésznőnek. Azonkívül Sándor Renée valódi egyéniség, akinek hiányát nem pótolhatta más művész a hangversenydobogón. [...] Mozart B-dúr szonátájában a lassú tételnél olyan álmokat idézett, melyek immár teljesen önmagukban nyugvó harmóniájukkal, a külső világot elfeledtető magányos boldogságukkal messze túlmutatnak azon a fiatalosan önfeledt álmodozáson, melylyel a művésznő évekkel ezelőtt közönségét meghódította. Ez a dallamos harmónia most még mélyebben világított bele a mozarti lélekbe. Megőrizni az élet szépségébe vetett ifjúi hitet, de ezt a hitet már nem társas közlékenységgel hirdetni, hanem életen túli magányos álmokba szőni: a mozarti ábrándozásnak ehhez a legmélyebb poéziséhez csak nagyon kevesen találnak olyan meggyőző, teljesen átélt hangokat, amilyeneket most Sándor Renée ütött meg az Andante-tételben". Talán épp ebből a hangból érlelődött ki feltűnően későn, már a hatvanas évek elején művészetének egy egészen magában álló árnyalata. Mozartban, a klasszicizmus középponti mesterében fölfedezte és megmutatta azokat a mozzanatokat, amelyek a barokk zenével tartották a rokonságot. Ez a romantikus magatartás: átnyúlni egy sokat játszott, sokat hallott zenén és időnként még mélyebbre ásni, már-már betemetett rétegek közé, amelyek felmutatása az újdonság erejével hat. Sándor Renée a szinte „ismeretlen Mozart"-ot, a barokk Mozartot élesztette fel. Előszeretettel fedezte fel közönsége számára Mozart kései Bach-nosztalgiáját: olyan kis darabokat, tételeket, amelyekben meglep a barokkosan kibomló dallam, a kontrapunktikus szerkesztés vagy az orgonára utaló letét. Joseph Haydn két szonátája — az Asz-dúr és a C-dúr (Hob. XVI. 46. 48) — mellett többnyire ilyen Mozart-darabok kerültek a „Nagy magyar előadóművészek" sorozatban megjelent lemezére is: az a-moll rondo (KV 511), a h-moll adagio (KV 540), a G-dúr gigue (KV 574), a D-dúr menüett (KV 594a) és az F-dúr andante (KV 616).