Muzsika, 1977 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1977-11-01 / 11. szám - KECSKEMÉTI ISTVÁN: Sándor Renée (1899-1977)

SÁNDOR RENÉE (1899—1977) Úgy halt meg, hogy nem hagyott élet­rajzot maga után. Az igazi művészek­nek, a csak­ előadóművészeknek, a sza­badúszóknak gyakran nincsen válto­zatos életrajzuk. Legfeljebb térképük van, hangverseny turnéik bejelölt állo­másaival. Vagy egyszerű listájuk, kimu­tatásuk, statisztikájuk, naplójuk, albu­muk, melyben rendre sorakoznak hang­versenyeik műsorlapjai, fényképei, kri­tikái. Sándor Renée után aligha marad­tak ilyen relikviák. Ő sohasem admi­nisztrált, nem is adminisztráltatott, ő nem gondolt a holnappal, még kevésbé holmi túlvilági reputációval. Tőle is, ne­ves muzsikus-fivéreitől, Árpádtól és Frigyestől is mindig nehéz volt önnön vagy egymás művészetének értékeiről vagy ars poeticájáról vallomást kicsi­karni. Renée, a középső testvér volt hármójuk közül a legnehezebben szak­mai szóra bírható; még tanítványainak is inkább előjátszott, mint magyarázott. Mintha második mesterét, Dohnányi Ernőt követte volna ebben a szófukar és szenvedélyes zongorázásban. De a leg­többet első mesterétől, Kovács Sándor­tól, az akkor nagyhírű, tudós zongora­pedagógustól tanulta, tanításainak él­ményét még idős korában is magában hordta. Pedig már korán saját lábára állt, zongorázásának már a húszas évek elején is személyes varázsa volt, akár idehaza játszott, akár Németországban vagy Hollandiában koncertezett. Akkor persze még nem tudhatta, hogy milyen „szabálytalan" zenei pálya vár reá, hogy az valamiféle nagy Ron­dóhoz fog hasonlítani, amelyben a té­ma — zongoraművészetének fellobbaná­sa — egy-egy évtizedet vagy annál is többet várat majd magára, míg újra megjelenik, s amelyben a gyakran ter­jedelmes epizódok a magánélet elfog­ (Sándor Frigyes felvétele)

Next