Muzsika, 1983 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1983-05-01 / 5. szám - KOVÁCS SÁNDOR: Wagnerért?
HANGVERSENY nak eredendően zenei, nagyon könnyed, élvezetes előadásában. Az egyik legkorábbi magyar ütősdarabot, Láng István Ütőszenéjét egy (sajnos, meg nem nevezett) növendék szólaltatta meg, figyelemre méltó hangszeres affinitással és technikai biztonsággal. Kevésbé éreztem szerencsés megoldásnak egy fiatal szerző, Reményi Attila Apokalypsis című kompozíciójának műsorra tűzését. A terem különböző pontjain (így a közönség háta mögött is) elhelyezett óriási hangszer-apparátust foglalkoztató, s a benne felhasznált zenei anyagok kifutási lehetőségeihez, illetve nem túlságosan eredeti ötleteihez képest roppant terjedelmű darab közel sem tett akkora hatást a hallgatóságra, mint amilyen nagy munkát megtanulása feltehetően igényelt. Igaz, hogy ez az előadás még csak afféle „főpróbának" számított (az „igazi" bemutató azóta már lezajlott Győrben), és ez magyarázta, ha nem is indokolta az összjáték kisebb zökkenőit, az is igaz, hogy a mosonmagyaróvári helyszín adottságai nem nagyon kedveztek az eredetileg egy galériás teremre elképzelt „quadrofon" körbenforgó hangzás-élmény megteremtésének; az azonban így is egyértelműnek látszott, hogy az elsősorban effektusokra, a hangzás sokféleségére épülő, laza szerkezetű kompozícióba egy idő után a játékosok és a hallgatók is belefáradtak. A koncert első felében nagyon kellemes légkört teremtettek viszont a műsorvezetésre is vállalkozó Váray László közvetlen hangú, érdekes és nagyon informatív ismertetései. Szabó János harsonát és tubát tanít Győrben, így nyilván nem véletlen, hogy együttesének magvát harsonás növendékei alkotják, akiket gyakran ő maga is hangszerrel a kezében irányít, s ebből ered nyilván az is, hogy a harsonakórus képezte az együttesnek a hangzás és az előadásmód te-44kintetében is leghomogénebb, legkiegyensúlyozottabb részét. Ezt bizonyította a kizárólag harsonákat foglalkoztató első két műsorszámnak (táncok XIV. Lajos udvarából, illetve Grieg: Landsighting) színvonalas megszólaltatása. Hidas Frigyes 12 harsonára írott négy bagatelljében a felső szólamokat kürtök, az alsókat tubák erősítették, s az így megnövelt apparátus (főként a második darabban) kicsit elnehezítette a hangzást - nagyon kellemes volt viszont a harmadikként sorra kerülő bagatell előadása. Általában az egész fúvós-műsorra jellemzőnek bizonyult az értelmesen tagolt, természetesen „lélegző", jólesően muzikális játékmód és a hangminőség iránti igényesség, ami rézfúvósoknál sajnos nem mindig magától értetődő. A program további részében kibővült az együttes; Dukas Fanfaré című darabjában már kürtök és tuba mellett trombiták, a Prokofjev „Kije hadnagy" szvitjének két tételéből készült átiratban pedig az ütősgárda három tagja is szerepelt. Kár, hogy ennek az érdekes műsornak befejezéseként két lassú jazz-számot játszott az együttes; egyrészt azért kár, mert a koncert mindenképpen dinamikusabb, „feldobósabb" lezárást kívánt volna, másrészt és legfőképpen pedig azért, mert a muzsikusok egyelőre még meglehetősen bizonytalanul mozognak a jazz területén. (Március 10 - Mosonmagyaróvár, Agrártudományi Egyetem díszterme) A DEBRECENI MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR szerencsés összeállítású műsorral lépett pódiumra legutóbbi bérleti hangversenyén: ha már úgyis adott volt a debreceni Bartók Terem rendkívül visszhangos akusztikája, legalább olyan műveket választottak, amelyeknek a hangzását és karakterét bizonyos fokig kedvezően befolyásolta ez a környezet. Weber Euryanthe-nyitányában és Mendelssohn Reformáció-szimfóniájában gyönyörűen szóltak a rezek (különösen a kürtök), s e művek „szabadtéri", levegős hangszerelése is jól érvényesült. Emellett még egy kis zenetörténeti áttekintésnek sem volt rossz ez a program, hiszen a második részben megszólaló Brahms hegedű-cselló kettősversennyel együtt meggyőzően reprezentálta a német romantika egyik ágának Schuberttől Brucknerig ívelő, töretlen tradícióját. A közönség szempontjából ritka rossz akusztika a zenekar számára bizonyára nem hatott annyira kedvezőtlenül, hiszen a visszhang sok apró hibát képes jótékonyan „ápolni és eltakarni". Mindenesetre talán jobb lett volna, ha Jancsovics Antal karmester az akusztikai körülményekre való tekintettel -főként a Mendelssohn-szimfóniában - egyes tételeknél kicsit lassabb tempókat vesz, mert így bizony a hangzás néha egészen zavarossá és öszszemosódottá vált. A Győri Filharmonikusok karnagyának vendégszereplése egyébként egyértelműen pozitív eredménnyel járt, mert a zenekart összeszedett, lendületes muzsikálásra inspirálta. Zenei szempontból feltétlenül jobban játszott most az együttes, mint amikor legutoljára hallottam - viszont még a fedett hangzáson is átütöttek a technikai megvalósítás fogyatékosságai, amelyek elsősorban a szólamok közti „erőelosztás" egyenetlenségéből adódtak: a vonós középszólamok (elsősorban a második hegedűk) gyengébbnek tűntek a többieknél, és a hangzásban-játékmódban egyaránt megbízható rezek mellett ezúttal a fafúvók egy része is halványabban szerepelt. A vonóskar egészéhez viszonyítva ugyanakkor örvendetesen jó, kiegyensúlyozott volt a prímszólam produkciója. A zenekar felszabadultságát nyilván az eredményezte, hogy Jancsovics hagyta játszani, vagyis kellő teret, kifutási lehetőséget adott a muzsikusok természetes zenei érzékének. Másfelé viszont sokszor túlságosan is magára hagyta az együttest; az ütemezésen kívül nagyon kevés jelzést adott, a zenei megformálás jelentős részét a - feladatát szerencsére kiválóan ellátó - koncertmesterre hagyta és kevés figyelmet fordított a ritmizálásra és a karakterizálásra. Nem volt ritmikus például a Reformáció-szimfónia 3. tételtémájában a kísérőszólamok szövevénye; nem nyert eléggé pregnáns ritmusprofilt a 2. tétel főrésze, s ezzel szemben nem volt igazán dallamos , trió; elmosódott, kevéssé tagolt hangtömegként szólalt meg a kettősverseny szinte egész lassútétele. Ez utóbbi mű szólóit két debreceni művész, Kiss Vilmos Péter és Ádám Károly játszotta; azt hiszem, kevés hangszeres akác az országban Budapest határain kívül, aki ilyen nagyformátumú, technikai és zenei szempontból is nagyon magas követelményeket támasztó darabbal pódiumra merne lépni A muzsikusok feladatvállalásai magabiztos kiállásuk, felkészültségük és hangszeres kvalitásaik indokolták; interpretációjuk sok ihletett pillanattal, zeneileg invenciózusan megformált részlettel örvendeztetett meg. Ugyanakkor - érthető módon - a technikai nehézségek bizonyos korlátokat szabtak a zenei megvalósításban. Az előadást mindenekelőtt az intonáció tekintetében érhette kifogás (a hegedű nem is volt igazán összehangolva a zenekarral, és ez főként az 1. tételben hatott igen zavaróan), s a két szólista együttjátszása nem volt mindig egészen pontos. Telitalálatnak éreztem viszont a 3. tétel témakarakterének megformálását, s egyébként is a finale lett az interpretáció legjobban sikerült része. (Március 21 -Debrecen, Bartók Terem) PÉTERI JUDIT