Muzsika, 1984 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1984-09-01 / 9. szám - PÁNDI MARIANNE: Kósa György (1897-1984) - FEUER MÁRIA: Dr. Barna Andrásné (1919-1984)

BÚCSÚZUNK Kósa György (1897-1984) Amint élt, úgy halt meg, csendben, igyekezve minél kevesebb feltűnést, riadalmat kelteni, még szenvedésével sem zavarni, terhelni senkit. A nyolcvanhét esztendő alatt, amit megélt, talán soha nem ejtett ki egy hangos szót. Nem perlekedett művészi igazáért, amikor mellőzték: nem dicsekedett, amikor elismerést kapott. Nem kérte számon zúgolódva a sorstól a reá mért megpróbáltatásokat és nem próbált ügyeskedve feltűnni a művészet zajos és látványos vásárán. Amikor nyomasztotta a csend, amely kottapapírra álmodott műveit körülvette, olykor eltűnődött azon, miképpen lehetséges, hogy a muzsikusok szívesen játszák, a közönség pedig szívesen hallgatja zenéjét és mégis oly ritkán szólal meg. Ő maga sem tudta, hány művet írt, ezernél többet. A komponálás segítette át életének minden keservén, tragédiáján. Csak úgy tudott élni, hogy alkotott. Milyen egyedülálló ez a hatalmas életmű, a maga ritka eredetiségében, senkit sem követő, dacos önállóságában, csakis a maga­ teremtette hagyományból táplálkozó, személyes és erőteljes kifejezésmódjával, gesztusokat idéző, meredek dallamvilágával, megrendítő deklamációjával! Milyen magával ragadóan virtuóz és színes hangszeres zenéje! Milyen döbbenetes erejűek kórusművei! Esztendők kellenek ahhoz, hogy végre megszólaljon ez a muzsika a maga teljességében, esztendők, hogy feltérképezhessük izgalmasan eredeti tájait, nyomon követhessük fejlődésének vonalát. Vajon, ha az élő nem tudott síkra szállni műveiért, megteszi ezt majd a halott emléke? Amikor nem komponált, akkor zongorázott. Szinte utolsó pillanatáig muzsikált otthonában. Évtizedek hosszú során át hű maradt hozzá hallgatóságának — úgy is mondhatnánk: rajongóinak — tábora. Akár a maga muzsikáját, akár az időtlen remekműveket szólaltatta meg, biztos lehetett abban, hogy igényük, értik zongorajátékát. A Wohltemperiertes Klavier teljes sorozatát szinte a hitbizományos jogán szólaltatta meg — volt úgy, hogy nem kért felléptidíjat és kikötötte, hogy ingyenes legyen a belépés ezekre a zeneakadémiai koncertekre. Elképesztően nagyszámú — főként fiatal — közönség hallgatta végig ezeket a Bach-ciklusokat. Hosszú évtizedekig volt a Zeneművészeti Főiskola tanára, a felszabadulás után néhány évig főtanszakon is tanított zongorát. A hangszer mesterségbeli titkait nem nagy érdeklődéssel firtatta, maga biztatott, hogy technikát tanulni menjek máshoz. De muzsikálni csodálatosan lehetett nála és vele. „Aztán majd egyszer megint négykezest játszunk" — így búcsúzott, amikor utoljára találkoztunk. Most én búcsúzom tőle, aki mindenki másnál jobban értette, hogyan kell elhunyt szeretteit zenéjével elsiratni. 2 Pándi Marianne Dr. Barna Andrásáé (1989-1984) Többféle haragjára emlékszem. A bensőjéből, meggyőződéséből fakadóra, a szelíd korholóra, a szikrázóra és álhatatosra, a nevelő fejmosóra és a rejtett mosolygósra. De tudhattuk: értünk haragszik, nem ellenünk. Mindenki csak Erzsikének szólította, magasrangú vezetők, beosztottak, előadóművészek, zeneszerzők, intézmények munkatársai;azok is, akik tartottak tőle és azok is, akik tisztelték. 19 évig állt a Művelődési Minisztérium Zene-és Táncművészeti Főosztályának élén 1958-tól 1977-es nyugdíjazásáig. Nehéz években szerzett megbecsülést a zeneművészetnek, a zeneművészeknek, igazi rangot munkakörének. Súlya volt szavának és cselekedeteinek, sziklaszilárd jellemének. Igazi vezető volt, úgy állt posztján, hogy tudta, hagyni kell dolgozni az intézményeket, de harcolnia kell a jobb feltételek megteremtéséért. Tudta, mikor van szükség dohogásra, mikor biztatásra, mikor kiállásra vagy erélyes intézkedésre. A maga tekintélyét pedig arra használta, hogy eredményesen harcoljon a művészek, az intézmények tekintélyéért: erkölcsi és anyagi támogatást adott, kieszközölte mesterhangszerek vásárlását, lakást szerzett az arra érdemeseknek, pénzt az intézmények fejlesztésére, s elérte, hogy szigorú pénzügyi szakemberek is partnernek tekintsék, ahogyan partnere volt Szabolcsi Bencének, Tóth Aladárnak, Lakatos Évának, vezető zeneművészeknek. A felszabadulás után Tóth Aladár operaházában kezdte munkásságát, s az Operaház gondjait mindig is a szívén viselte. Vezetése a hatvanas, hetvenes években rangot, méltóságot adott a magyar zeneművészetnek. Nyugdíjazásakor csak íróasztalától távozott, érdeklődése nem szűnt meg sem az emberek, sem az intézmények munkája iránt. Mindent elolvasott, mindenről tudott­hangversenyre, operába ritkán ment­, de gyakrabban emelte fel a telefont mint aktív vezető korában, hogy jó szóval örvendeztesse meg azokat, akik töretlenül bíztak ítéletében. Igen, nyugdíjaztatása után szűk lakása vette át korábbi hivatali szobájának szerepét: aki hozzá fordult, azt meghallgatta és jó tanácsokkal látta el. Bölcs távolságból nézte a zenei élet színpadán folyó jeleneteket, szigorúsága megenyhült, de sziklaszilárdsága nem változott. Nem akart díszsírhelyet, gyászbeszédet, búcsúztatót. Kívánsága szerint a nyilvánosság kizárásával temették el. Feuer Mária

Next