Muzsika, 1985 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1985-04-01 / 4. szám - DOBSZAY LÁSZLÓ: Forrás-kutatás és forrás-kiadás a magyar zenetudományban - DOBSZAY LÁSZLÓ: Forrás-kutatás és forrás-kiadás a magyar zenetudományban
Egy-két éve, amikor PESKÓ ZOLTÁN nevét megtanultuk, a budapesti közönség egyértelműen a nagy erőpróbákat, monumentális feladatokat kedvelő muzsikusok típusának jellegzetes képviselőjét ismerte meg a Svájcban élő magyar karmester személyében. Legutóbbi vendégszereplése ismét ezt a portrét erősítette és árnyalta tovább: Peskó Zoltán Liszt hatalmas lélegzetű remekét, a Krisztus-oratóriumot vezényelte két alkalommal a Rádiózenekar és -énekkar (karigazgató Sapszon Ferenc), valamint a Csányi László által betanított Rádió-gyermekkórus élén. Orgonán Peskó György, énekes szólistaként a Krisztus szólamát vállaló Sólyom-Nagy Sándoron kívül Andor Éva, Takács Tamara, Fülöp Attila és Polgár László működött közre. Korbuly Péter olvasta fel — kissé talán túlságosan is „koturnuson állva" — a narrátor latin textusát, gyermek-szopránként pedig az adventi pasztorál-tételben szép szólót énekelt Lovas Judit. Mint az MRT-zenekar idei téli bérletének többi műsora, a Krisztus-oratórium is kétszer csendült fel néhány nap leforgása alatt a Zeneakadémia nagytermében: első ízben a péntek estéken helyet kapó ifjúsági koncertek keretében (ezúttal — mint sok szempontból nagyon jelentős, ám rendkívül ritkán hallható mű esetében — nem lehet eléggé hangsúlyozni a választás didaktikai helyességét), másodszor pedig a vasárnap délelőtti matinésorozatban. A kritikus minden további nélkül megteheti, hogy beszámolóját nem az egyik vagy másik, hanem mindkét hangversenyről fogalmazza, a pénteki és vasárnapi előadás színvonala ugyanis figyelemreméltóan biztos és egyenletes volt; különbségekről, ingadozásról legfeljebb az ilyen hatalmas terjedelem mellett elhanyagolhatónak tetsző apróságok szintjén lehetne (bár valójában nem érdemes) beszélni. Peskó Zoltán fegyelmet, precíz kottaolvasást követelő betanításában a mű igazi arca tárult fel a hallgató előtt: a karmester pontosan érzi a szokatlan időtartamú alkotás epikus (és részben lírai) jellegét, ám biztos érzékkel találja meg azokat a dramaturgiaiig fontos tételeket is, amelyekben ez az epikus hömpölygés a komponista által szűkebb mederbe szorítva felerősödik, felgyorsul, ahol a zene lehetőséget nyújt a karmesternek nagy feszültségek létrehozására és kulminációs pontok kijelölésére — olyan drámai jellegű interpunkció logikus végigvitelére tehát, amelyik segítheti a hallgatót abban, hogy a nagy időmasszát kisebb értelmes egységek kapcsolódásaként fogja fel, s benne eszerint tájékozódjék. Mindennek fényesen sikerült kivitelezésével Peskó elérte a kettős célt: felmutatni a Krisztus műfaji-hangvételbeli összetettségét, valamint elfeledtetni terjedelmét. A Krisztus köztudottan kórus-oratórium. Nem lehet elképzelni olyan — jó — előadást, amelyikben ne ez a jellegzetessége domborodnék ki mindenekfelett. Peskó legkiválóbb partnere a Rádióénekkar volt mindkét alkalommal: ez a stíluskör — a tágan értelmezett, archaizáló tendenciáktól sem mentes tizenkilencedik századé — minden bizonnyal a számára legotthonosabbak, legelőnyösebbek egyike. A tagok nagy állóképességét, magas színvonalú tudását csak elismerés illetheti. A szimfonikus költeményeket idézően illusztratív stílusszférában (ahol Peskó néhány, mindenképpen jótékony és jogos húzást eszközölt) az elmúlt hónapok tapasztalatai után érthető magabiztossággal mozgott a Rádiózenekar is. Hogy az öt szólista közül nem az egyébként jó diszpozícióban, a karmesteri elképzelésbe harmonikusan illeszkedő egyéni koncepció szerint éneklő kvartettet, hanem Sólyom-Nagy Sándor baritonját emelem ki, annak oka pusztán feladatuk nagyságrendbeli különbözőségében rejlik. A művész — még ha egyszer-egyszer úgy éreztük is: szólamának legfelső régiója számára túl magas — a részekre tagolás veszélyét elkerülve, a bibliai felsorolás belső logikája által megkövetelt érzelmi crescendót, emelkedő zenei—drámai ívet megvalósítva tolmácsolta a Nyolc boldogság tételének előadói szempontból korántsem könnyű szólóját; éneke mély, hiteles és láttató erejű volt a Tristis est anima mea soraiban. Egészében véve mindkét hangverseny értékes élménnyel szolgált, méltán aratva nagy és őszinte sikert. (Január 18. és 20. — Zeneakadémia) A budapesti koncerttermek kínálata, néhány érdekesnek ígérkező vendégszereplés sajnálatos elmaradása és a véletlen együttesen okozták, hogy az alábbi sorok ismét egy szökőévben egyszer felcsendülő, nagyszabású oratórium megszólalásáról tudósítanak, ismét a Rádiózenekar és -kórus előadásában, sőt, még a műsornak helyet adó bérlet is azonos. Händel művét, a NAGY SÁNDOR ÜNNEPÉt a londoni Covent Garden közönsége 1736. február 19-én élvezhette először: a kompozíció szövegi alapja nagyrészt John Dryden Szent Cecília-napi ódája 1697-ből, melyet a Händellel más jelentős művekben is együtt dolgozó Newburgh Hamilton The Power of Musicjából vett részletek egészítenek ki. A kerettörténet (vagy inkább keretszituáció) ellenére nyilvánvaló, hogy ezt a művet nem szabad az oratóriumnak álcázott operák közé tartozónak vélnünk, hiszen legtöbbször talán még a szöveg fordulatai sem szolgálnak egyéb célt, mint zenei tónusváltást a művön belül: ürügyet arra, hogy a vonósokkal egyszer oboák, másszor kürtök szólaljanak meg. Erdélyi Miklós, a produkció karmestere a darabnak ezt az egyetlen szóval talán leginkább reprezentatív jellegként meghatározható alapvonását érezte meg és emelte — mindenekelőtt a hangzás és a hangzáson belüli dinamikai rétegek terén — meghatározó tényezővé. Ennek a reprezentatív értelmezésnek némileg ellentmondott az a — közönségnevelő szempontból egyébként támadhatatlan — döntés, hogy Händel dallamait a szólisták: Ardó Mária, Fülöp Attila és Ötvös Csaba a kórussal egyetemben nem az eredeti szövegre, hanemsokszor szerencsétlenül ható, prozódiailag előnytelen) magyar