Muzsika, 1988 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1988-11-01 / 11. szám - "Zene és humánum" - Breuer János és Lantos Ferenc hozzászólása Dobszay László gondolataihoz

„ZENE ÉS HUMÁNUM" Hozzászólások Dobszay László gondolataihoz BREUER JÁNOS: Égető válaszok... Mélységesen egyetértek Dobszay László indulataival, következtetései­nek túlnyomó részével; azzal, amit így, expressis verbis, ki nem mond ugyan, de plasztikusan érzékeltet: a nem termelő szféra valójában „ter­mel", s nem holmi pityke, lényegtelen díszítőelem, írásminta az anyagi ja­vakat előállító társadalom öltözetén. Egyetértek azzal is, hogy szervesen összefügg a társadalom tudásszint­je, műveltsége, kulturáltsága és er­kölcse. Hanem e „hűségnyilatkozat" dek­larálása végett aligha érdemes pa­pírt fűzni az írógépbe; arról is írok hát alább, amit másként vagy árnyal­tabban látok-érzékelek, elismerve, hogy egy hetilap-terjedelemre sza­bott interjú - a Dobszay-beszélgetés a Képes 7-nek készült 1986-ban, s eléggé el nem ítélhető módon nem jelenhetett meg ott, kétoldalnyi pop­rovat, pucér hölgyek fotói, manipulált zenei hecctémák közepette­­, tehát egy interjú nem igazán alkalmas ar­ra, hogy zenei jelenségeket teljes mélységélességben ábrázoljon. „Az 1950-es években volt egy illú­zió, mely egy ideológiai gyökerű automatizmusban és voluntarizmus­ban bizakodott. Az automatiz­mus egy olyan reményt jelentett, hogy a felépítmény majd követi az alépítmény fejlődését, a magasabb rendű társadalmi forma magasabb rendű kulturális élethez vezet... A voluntarizmus pedig abban az elképzelésben jelentkezett, hogy ez a folyamat a központi apparátus intézkedésein, juttatásain, propa­gandáján múlik." - olvasom. Igaz, „50-es évekről" közmegegyezés alapján gyakran beszélünk, ám ez az évtized a zenekultúra szempont­jából sem tekinthető monolit korszak­nak. Pedig összesen is csupán a harmada egy emberöltőnek, annak, amennyi ahhoz szükségeltetik, hogy a zenekultúrában pozitív fejlemé­nyek végbemenjenek. Még a legszorosabban vett 50-es éveket (1949-1953) is kettémetszi az 1951-ben módosított I. ötéves terv, amelynek elviselhetetlenül fel­emelt „előirányzatait" a kultúra, a zene is megsínylette. (Az I. ötéves tervtörvény még kulturális nagyberu­házásként tartalmazta a Pesti Viga­dónak, mint tágas hangversenyte­remnek az újjáépítését; ezt 1951-ben, sok más „nem termelő" beruhá­zással együtt, törölték.) 1953 nyarán az új kormányprogram életszínvo­nal-javító törekvéseinek megint csak részben a kulturális, benne a zenei büdzsé megszorítása volt a fedezete (például új zeneiskolák alapításának leállítása). Az 1955-ös hatalmi visz­szarendeződésben a kultúra fejlesz­tése már szóba sem került. Majd jött 1956 tavasza, nyara, ősze, novem­ber 4. S még mindig nincs vége az 50-es éveknek, amikor az MSZMP KB 1958-ban elfogadja a művelődés­politikai irányelveket. Tehát ez a bő évtized sokszorosan tagolt, rétege­zett korszaka közelmúltunknak. A Dobszay említette illúzió: a magasabb rendű társadalmi forma magasabb rendű kulturális élethez vezet, egyebekben nem is az 50-es évek produktuma. Ebben, mindjárt 1945-től, őszintén, manipulálatlanul és sokan hittek (hittünk). „Holnapra megforgatjuk az egész világot" - a „fényes szelek"-nemzedék himnu­szának zárásora rímelt arra, hogy „ez a harc lesz a végső" - s ennek az illúziónak tömérdek zenei vonatko­zása is volt. Nem éppen köztudott, hogy Ko­dály Zoltán pamfletnek szánta Száz­éves terv című írását (1947), a zene­kultúra gyors megteremtésében bí­zók figyelmeztetésére. Eredeti címe az Énekszó folyóirat XIV. évf. 79. számában "100 éves terv", így, idé­zőjelben. (Szerk. Bónis Ferenc: Visz­szatekintés. Zeneműkiadó, Buda­pest 1974. I., Jegyzetek: 344.) A gúnyirat komoly magva: zenekultúrát csak alulról, s organikusan, széles alapozással lehet teremteni. Ha 1968-ra megvalósul az iskolában a zenei szaktanítás - jósolja Kodály -, 2000-re lehet magyar zenekultúra is. De nem valósult meg, egyre csak távolodunk ettől, s ekként az ezred­forduló is irreális határidő. Utólag felismerhető persze a mes­sianisztikus hit és a reménység meg­annyi voluntarista eleme; aligha cá­folhatók, hogy mai bajaink tegnapi és tegnapelőtti hibáinkban, tévedé­seinkben gyökereznek. Azonban ki­egészíteném - bár csupán egyetlen szóval - a kulturális voluntarizmus Dobszay-féle meghatározását; hittük (hitték), hogy a kultúra megterem­tése „csak a központi apparátus intézkedésein juttatásain, propa- 3

Next