Muzsika, 1988 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1988-11-01 / 11. szám - "Zene és humánum" - Breuer János és Lantos Ferenc hozzászólása Dobszay László gondolataihoz
gandáján múlik". Mert azt, hogy ezen is mennyi minden múlik, azt jól megfigyelhetjük mostanság, amikor a központi apparátus mindennemű voluntarizmustól mentes, realista módon tehetetlenül tárja szét a karjait, vagy mutat üres zsebére a zenekultúra, a művelődés (a tudomány, az egészségügy, a lakáskérdés stb.) gondjai láttán. Az „egy központ" problematikához hozzáteszem, hogy 1949-től sikerült - ha ez sikernek nevezhető -megszüntetni minden alulról, demokratikusan szerveződött zenei mozgalmat, kulturális egyesületet, s nem csupán a polgári, reakciós bélyeggel ellátottakat - más kérdés, hogy ez a megbélyegzés mennyiben volt jogosult egyáltalán hanem a munkásosztályért is. Mindmáig isszuk ennek keserű levét. Például: ma már csupán centrális intézkedéssel, egyszersmind jelentős többletösszegek felszabadításával lehetne a hangversenyéletet decentralizálni. Azt hiszem, a könnyű, szórakoztató", más néven ifjúsági zene problematikája is sokkal bonyolultabb annál, semhogy egy interjú résztémájaként sokoldalúan tárgyalható lenne. A gyökerek itt is az 1949-1953 közötti évekre nyúlnak vissza, amikor is az imperializmus machinációjának számított a nyugati tánczene, a jazz is. Akkor születtek a slágerré nem vált, pentaton táncdalok, akkor fészkelte be magát a furulya a „népiesített" tánczenekarokba. 1953 második felétől, amikor „kiderült, hogy az emberek nem fognak parancsszóra Beethovent hallgatni" (Dobszay) -vagyis nem harminc, csak négy év múltán -, elképesztő mennyiségben és „minőségben" öntötte el ismét az országot a haknibrigádok közvetítette szórakoztató muzsika. Majd a 60-as évektől, melyeknek végére datálja Dobszay László a kulturális kiábrándulást, s 1968 alighanem fontos szociokulturális határkő -, tehát a 60-as évektől, ám nem a végétől táncol az ifjúság nem is mindig szórakoztató könnyűzenéje a művelődéspolitika és a politika hármas T-jének (tiltás, tűrés, támogatás) hegyén. Hozzáteszem: ezek a T-betűk vonatkoznak a szövegre, az előadás módjára, az előadók öltözékére, adott esetben a hanglemeztasak grafikájára - tehát minden egyébre, csak a zenére nem. Magam úgy 1965 táján gyűjtögettem vagy félezer apróhirdetést a Magyar Ifjúság barátot-levelezőpartnert kereső rovatából. A társkeresők önjellemzésének állandó eleme volt: „szeretem a modern zenét", utána következett, konkretizálásul a kedvenc hazai vagy külföldi pop-rock együttes neve (Bartóké soha). Más kedvtelések nagy szóródással említtettek meg, a „modern zene" állandó elem. Végül elhajítottam az egész gyűjteményt, mert nem találtam hozzá rendezőelvet. Én megtehettem, de egy ifjúsági tömegmozgalom nem engedheti meg magának, hogy ilyen elementáris tömegigényről egyszerűen ne vegyen tudomást. Már csak azért sem, mivel hosszú időn át éppen ezzel a zenével, sőt szépszerével csakis ezzel tudott valóságos hatást gyakorolni tagjaira. Az persze már merőben más kérdés, hogy feltétlenül szükséges-e az iskolát is ezzel a zenefajtával „hangosítani". Nyugatról jött? Nos, az interjúban esik szó erről is. „Úgy gondolom, ezek útját egyengette az a felemás magatartás, mely politikailag elutasítja a nyugatot, minden egyéb szempontból azonban gátlástalanul - évről évre egyre gátlástalanabbul - engedi hatni a magyar ifjúságra." Mármost, ebben a gondolatban, bár nyilvánvalóan Dobszay László szándékai ellenére, a szórakoztató zene 1949 utáni felfogása tér vissza. Nyersen szólva: a szórakoztató zene az imperializmus machinációja. Szerintem a dolog távolról sem ilyen egyértelmű. Hiszen a bluestól a Beatlesig - és tovább - erős társadalomkritikai elemeket is hordozott a tömegek szórakoztató zenéje nyugaton. (Utóbb persze a legtöbb irányzat felszívódott valamilyen szelídebb, fogyasztásra átrendezett, kommercializált, olcsó formába.) De mit jelenthetett nálunk a társadalomkritikai elem? Mi ellen lehetett tiltakozni a társadalmi konszenzus békés évtizedeiben? Mondjuk a chilei diktatúra, a dél-afrikai apartheid ellen. De ezek roppant absztrakt, távoli dolgok egy 17 éves magyar fiatal szemében, aki közben itthon is tapasztalatokat szerez tiltakozásra érdemes jelenségekről. Közben a művelődési tárca számtalan alkalommal tolta át a zenei szórakoztatást a belügy asztalára (vö. Beatrice együttes). Márpedig, ami oda kerül, abból előbb-utóbb -de inkább előbb - rendőrségi ügy is lesz. A mártíromság meg nagy népszerűsítő erő - esztétikumtól függetlenül. Azt hiszem, a beethovenisták felelőssége, hogy az ifjúság kedvelt zenefajtáitól úgy fintorog, mint valami bűzös csatornától, rothadó szemétteleptől. Pedig a mi mulasztásunk -pontosabban, hogy mást ne vádoljak, az enyém -, hogy a zeneszociológusokon - például a Vitányi-csapaton - kívül ezzel a zenével mint zenével egyáltalán nem foglalkozunk(zom). Pedig a művelődéspolitika valósággal letérdelt - s nem is egyszer - a muzsikusok előtt, hogy szakmailag segítsenek a pop-rock műfajok értékorientációjában. Én nem vállaltam. És másvalaki... ? Röviden: nincs elemzés, amely kimutatná, mi érték, mi selejt e műfajokon belül. Nincs tehát minek alapján orientálni a közízlést, amely így, érthető módon, az alacsonyabb szintek felé mozdul el. Ráadásul nagy pénzek forognak kockán mind a kiadás (elektroakusztikus felszerelés), mind a bevétel rovatban. Azt hiszem, a mi popszcénánk oda-vissza sokkal manipuláltabb és sokkal kevésbé értékcentrikus, mint a fejlett ipari társadalmaké, amely utóbbiakban ugyan a multik, a nagy médiák (például magántévé-adók) birtokosai csakis a könyvelés bevétel rovatával törődnek, de alulról szüntelen szerveződnek mást akaró alternatív zenélő csoportok, s tevékenységük természetesen nem válik szinte reflexszerűen belügyi témává. A manipulációra felhozható példáknak se vége se hosszú. Tán emlékeznek még az olvasók arra a jó pár éves esetre, mikor a tévé május elsejei kívánságműsorában (Önök