Muzsika, 1992 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1992-09-01 / 9. szám - Schneider Hédy (1920-1992)

26 BÚCSÚZUNK A hollandiai Meerssenben 1992. július 8-án elhunyt Schneider Hédy zongoraművésznő. Budapesten született 1920. szeptember 21-én. Tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Hernádi Lajosnál végezte. Nevét emlékezetes nemzetközi sikere tette egycsapásra ismertté. 1947-ben megnyerte a párizsi Marguerite Long-Jacques Thibaud zenei verseny zongora nagydíját. A hazai és a nemzetközi koncertpódiumokon főként a romantikus zongorairodalom alkotásainak kitűnő, avatott tolmácsaként mutatkozott be. Fölényes technikai biztonsága, koncertáló zongorahangjának fénye ebben a stíluskörben érvényesült legszebben. Férjével, Berkovits Tibor hegedűművésszel 1956-ban költözött Hollandiába. Ott élt és tanított mind­végig, amíg csak hosszú, súlyos betegsége ebben meg nem akadályozta. Emlékezzünk rá azzal a megbecsüléssel, amelyben itthoni éveiben nem mindig volt része. A MEGVÁLASZOLATLAN KÉRDÉS joggal, a szöveg minden árnyalatát közvetítve, s kis hangjával bámula­tosan gazdálkodva énekelte Castel­lani. Az est második felében az éne­kesnő kosztümöt és „személyiséget" cserélt. Charles íves négy dalát: egy cowboy-dalt (Charlie Rutlage), egy szerelmes témájú utcai dalt (In the Alley), egy lassú keringőt (The Side Show) s egy háborús éneket (He is there) fergeteges humorral s hamisí­tatlan olasz temperamentummal, színésznői fegyvertára teljes felvo­nultatásával idézte Castellani a ka­cagó közönség elé. Másik hangver­senyét, melyen Marco Stroppával együtt kortárs olasz szerzők ének­hangra és számítógépre komponált műveiből mutatott be néhányat, saj­nos nem hallhattam. A teljesség ked­véért megemlítem az általam elmu­lasztott másik két koncertet, az Amadinda Ütőegyüttes július 20-i estjét, és a szeminárium komputer­zenei és zeneszerző műhelyének zá­róhangversenyét. Bár csak a rádióközvetítését hal­lottam, de mégsem hagyhatom szó nélkül a záró gálakoncertet, a három íves­ művet bemutató nagyzenekari estet. A From the Steeples and the Mountains és a General William Booth enters into Heaven című kompozíció­ban Eötvös Péter vezényelte a Szom­bathelyi Szimfonikusokat, a monu­mentális - eleve két dirigens együt­tes munkáját igénylő - 4. szimfóniá­ban pedig kurzusának hat legered­ményesebb résztvevőjével osztotta meg a karmesteri pulpitust. (A po­kolian nehéz második tétel első kar­mesteri tisztét a biztonság kedvéért neki kellett ellátnia). Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akire a felfe­dezés erejével hatott e sajátos művé­szi világgal való találkozás. Éves mű­veinek itthoni megismertetése akko­ra űrt tölt be, hogy szinte kárpótolta az idei Bartók Szemináriumot egy­egy nagy kortárs zeneszerző (Cage, Ligeti vagy Kurtág) személyes jelen­létének hiányáért. Nem a szűkebb szakmám iránti elfogultság mondatja velem, hogy a Bartók-összkiadás kérdéseit taglaló műhelytanácskozás volt az ese­ménysorozat egyik legsikeresebb s legeredményesebb része. Somfai László nyitó előadásában (Metró­nemjelzés és autentikus tempó Bartók zenéjében) a tulajdonképpeni témá­ból való kitekintések (a korai és a kései Bartók-stílus összehasonlítá­sáról, Bartók zongorázásának „nar­ratív" hevületéről stb.) éppoly érté­kes adalékoknak bizonyultak, mint a konkrét információk. Ezúttal is két kiváló külföldi szakember jelenléte biztosította a nemzetközi összeha­sonlítás lehetőségét. Dr. Regina Busch a Berg-összkiadás helyzetét ismertette, Dr. Dietrich Berke, a Ba­renreiter kiadó munkatársa pedig az összkiadások általános kérdéseiről beszélt. Révész Dorrit előadása a két hegedű-zongoraszonáta végső ver­ziójának kiérlelését követte nyomon. A hazai Bartók-kutatás legfiatalabb nemzedéke igen ígéretesen mutatko­zott be a tanácskozáson. Móricz Klára a zenekari Concerto, Vikárius László a Cantata profana, Kiss Gá­bor pedig a 2. rondó genezisét tárta fel a források gondos elemzésén ke­resztül. A vázlatok és fogalmazvá­nyok átírásának és kiadásának meg­vitatása - nem utolsósorban Kocsis Zoltán és Eötvös Péter jóvoltából -termékeny beszélgetéssé alakult. Idei benyomásaimat összegezve: úgy érzem, a korábbi évek krónikái­nak eufórikus hangja éppúgy indo­kolatlan lenne, mint valamiféle vész­harangot kongatni a Bartók Szemi­nárium felett. A szombathelyi két hét - értékeit megőrizve s esetleges hibáitól megszabadulva - remélhe­tőleg megmarad annak, ami volt: zenei életünk egyik legfontosabb műhelyének. FARKAS ZOLTÁN

Next