Muzsika, 1998 (41. évfolyam, 1-12. szám)
1998-04-01 / 4. szám - BALASSA PÉTER: Modeszt Muszorgszkij szenvedése és nagysága: Levelek - dokumentumok - emlékezések
MUSZORGSZKIJ: LEVELEK - DOKUMENTUMOK - EMLÉKEZÉSEK 17 a 20. századi dikció, énekbeszéd és harmóniai formálás felé mutató zenedrámája reprezentál, valamiképpen a nemzet mint gyülekezet és közösség megtapasztalásának és e megtapasztalás válságának, illuzórikus voltának felismerése közötti résekben, hasadékokban, skizmákban tárul fel igazán. Művészetében nem vált hazuggá leveleinek olykor retorikus népiségmániája és nacionalizmusa; épp ez volt nagysága és szenvedése. A sokaság beszédében, a beszélgető, vitázó, veszekedő tömeg gyülekezetszerű és már széthulló voltában a történelem „zenéje" jelenik meg, hasonlíthatatlan módon, egyfajta metapolitikai opera formájában, a 19- századi "látomásos politika" (Hayden White kifejezése) jegyében, s ebben a tekintetben talán legközelebbi - nyugati - rokona Verdi dialogicitása, tömegábrázolása és tagadhatatlanul plebejus hatalomkritikája. A történelem megtapasztalása mint emberi formátumok és tömeggyülekezetek egymás közti zenei beszéde a józanság jele, ami persze minden igazi zsenialitás titka (túl az összes lelki-szellemi-erkölcsi deviancián). Muszorgszkij leveleiből is kiolvashatunk, nagy művein kívül, egy efféle hirtelen előtörő, konverziószerű józanságot a történelemmel, az emberi lénnyel és Oroszországgal szemben. .. förtelmes összorosz elvadultság!" - kiált fel egy helyen például. Vagy élete végén, szinte döbbenetes negativizmussal ,keresztülhúzva" az egész életművet,ki akarom pihenni a történelmet". Mi, kései olvasók és hallgatók, rezignáltan levonva 1789 és 1945, 1968 és 1989 tanulságait, talán mostanában a kelleténél is inkább az idézett mondat igézetében élünk és ítélünk meg régieket, mintha nagyon is pihenni akarnánk historice, s nem vesszük észre, hogy ez a hivalkodó józanság olykor a legnagyobb önbecsapás, mely semmiben sem hasonlít a Muszorgszkijok és társaik józan realitásérzékére és társadalmi érzékenységére, meg emberi természetet illető kutató szenvedélyére, mely nem mondott le arról, hogy a társadalmi és egyéni „természetben" legalább annyira érzékelje a historikusát, mint az adott alkatot. A történelemből való, manapság nagyhangú és persze okos kiábrándultságban van valami paradox józanság-hiány, illetve nehezen kielemezhető tisztességtelenség, az emberi, művészi kötelességekkel, a dialogikus valósággal szembeni árulás. Mintha ezért érezne az olvasó és hallgató leküzdhetetlen (és reménye szerint mégsem konzervatív) nosztalgiát egy Muszorgszkij-mű hallgatása, elemzése közben, vagy levelei olvastán az életszerűség és elevenség a nem-spekulatív iránt. A történelem "zenéje", amelynek Muszorgszkij volt egyik legnagyobb dramaturgja, nem a szűkebb 19. századi historizmus értelmében került itt szóba, hanem a modernitás és az archaikus szakadékos határán imbolygó emberi lény és a józan bolond jurogyivis fundamentális szenvedéseként és nagyságaként. Nem történeti emlékként tehát, hanem az igazságakarás megújíthatóságaként. Csak azt érthetnénk meg egyszer, miért érezzük sorsszerűnek, egyúttal érthetetlenül igaznak démoninak egyik fantasztikus, ,tréfás" levelében, melyet így datál: .azt mondják: 75. okt. 3", ezeket a szavakat: „Csak ne hazudj - mondj igazat. De ez az egyszerű dolog valójában rettenetesen nehéz", majd néhány sorral lejjebb, hirtelen váltással:nehezemre esik a beszéd, nem tudok dohányozni, a lábamat alig bírom mozdítani, nem megy a komponálás, a titokzatos, kiszámíthatatlan véletlenek! - és csak egy vigaszom maradt -a vétkes én vagyok, de hogy miért és miben - azt nem tudom, csak érzem, mint bármelyik pocsvennyik - vétkes vagyok és kész." r ^ (T/l MFW HHI › hu IIMIIIIHUIL ›•' IHI.\I. I IJI !›.( M C.nETEPBypr"b~y B.6ECCEy1fl*K! . M 2 A GYERMEKSZOBA DALCIKLUS ELSŐ KIADÁSÁNAK CÍMLAPJA 1872-BŐL (REPIN RAJZA)