Muzsika, 2000 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2000-10-01 / 10. szám - FODOR GÉZA: Hét Fidelio: 1989-1999
38 OPERA - CD is volta, nem válik érzékelhetővé Beethoven küzdelme a tárggyal és az anyaggal, ami megfelel annak a küzdelemnek, amelyet a szereplők vívnak sorsukkal, nem válik egy pillanatra sem interpretációs problémává a darab híres és hírhedt problematikussága, amit Szabolcsi Bence oly szemléletesen fogalmazott meg: „a rétegek egymáson fekszenek, vagy egymásra zökkennek, anélkül, hogy simán át tudnának folyni egymásba, anélkül, hogy hangjuk, lüktetésük, állásfoglalásuk azonos volna". Dohnányi és a Bécsi Filharmonikusok mintegy ellebegnek ezek felett a problémák felett, s az előadásban a rétegek nagyon is simán folynak át egymásba, az interpretáció a változatosság kijátszása ellenére is erősen homogenizál. Nem először esik ez meg a Fidelio-felvételek történetében, hasonló a probléma Leonard Bernstein 1978-as, ugyancsak nagyon szép - túl szép -felvételével, melyen szintén a Bécsi Filharmonikusok működnek közre. Az énekesek színvonala és teljesítménye vegyes. A címszerepet Gabriele Schnaut, a kiváló Wagner-énekesnő formálja meg, jól győzve orgánummal és énektechnikával a szólam roppant nehézségeit, nagyon színvonalas operai produkciót nyújt, de azt a sajátos színt, az odaadásnak, a lelkesültségnek, az emelkedettségnek azt a sajátos színét, amit aligha nevezhetünk másnak, mint e szerepet minden más operaszereptől megkülönböztető éthosznak, a beethoveni idealitásnak a fényét nem kapjuk meg tőle. Florestant Josef Protschka énekli. Intelligens, kulturált, muzikális tenorista, de hangi lehetőségei igencsak korlátozottak. Elég pontosan el tudja énekelni, hogy mit kellene hallanunk, miközben nem annyira azt, mint inkább a nekünk szóló szellemi instrukciót appercipiáljuk. Reiner Goldberg rettenetes kínlódása után persze megkönnyebbülés ilyen szellemi minőséggel találkozni, de nem mondható, hogy Protschka hangi alakítása beteljesült művészt tett volna. Hartmut Welker Don Pizarrója ennek az előadásnak is gyenge pontja, a hang szürke, a személyiség kevés - a figura távolról sem kapja meg azt az erőt, súlyt és jelentőséget, amelyet a darab világában be kellene töltenie. Kurt Rydl Roccója hangilag is, előadásmódban is keményebb figura a szokásosnál s talán lenni kellőnél, de amit veszít a figura apaszerepéből, azt megnyeri Pizarro ellenfeleként. Rocco emberi metamorfózisa, hogy tudniillik a joviális kispolgárt a civil kurázsi kis, mindennapi hőssé, de a maga életkörében mégiscsak hőssé teszi, most nem történik meg, de a Rydl által teremtett alak markáns, hatásos. Ruth Ziesak könnyű és eleven szopránja érzékelteti, hogy valamivel több van Marcellinában, mint ami Jaquino szférájában vár rá, s a magasabbra emelkedés vágya nem megalapozatlan. Uwe Heilmann Jaquinója a másik oldalról erősíti ezt meg. Don Fernando szólamát a pályája ereszkedőjén járó jelentős bariton, Tom Krause énekli, őrizve még a személyiség erejét, de már kevéssé koncentrált orgánummal. A Decca Fideliója magasan felülmúlja a Philipsét, igen kvalitásos előadás, bizonyos aspektusaiban szinte tökéletes, de a mű legmélyebb problémáiig nem vezet el. 1994 júniusában a Teldec készített új felvételt a darabból. Az Európai Kamarazenekart, az Arnold Schoenberg Kórust és a szólistákat Nikolaus Harnoncourt vezényli. Régen volt már, amikor Harnoncourt a lemezek kísérőfüzeteiben alaposan átgondolt, összefogott és kerek kis esszéket közölt a felvett művekről, a sztárrá vált karmester már jó ideje csak interjúalanyként mondja el lazán és szubjektívan megjegyzéseit a darabokról, és vázolja előadási koncepcióját. Szereti a tradícióval élesen szembenálló, kihegyezett megfogalmazásokat, ez esetben például azt mondja: „Ez az opera a hitvesi szeretet nagy dicsőítő éneke. Az összes többi cselekményelem csak ezt domborítja ki. Beethoven eszméi ellen való, ha elnyomás- vagy szabadító operát csinálunk belőle." Fölöttébb kíváncsi lennék arra a F/f/e/r'o-felvételre, amely az első és a második felvonás fináléjában érzékletessé és egyértelművé teszi ezt a szembeállítást. De hát Harnoncourt maga jelentette ki a Die Bühne című osztrák színházi lap számára adott interjújában: „Ich bin vom Prinzip her ein oppositioneller Mensch" (1999/12). A zenei interpretációban azonban az érzéki művész legyőzi a doktrinér teoretikust. Harnoncourt már a nyitánnyal olyan izzó drámába ragad, amilyet Toscanini híres 1944-es élő felvétele óta csak Karl Böhm egy 1968-as San Franciscó-i előadásának ugyancsak élő felvételén hallottam. Ebben az előadásban Marcellina és Jaquino nyitókettőse, mely többnyire érdektelenségbe fullad, nem ártatlan civódás, hanem életbevágó, szenvedélyes veszekedés. Harnoncourt a kísérőfüzetben azt mondja, hogy a darab erősen oratorikus. Ehhez képest interpretációja - szerencsére - elementárisan operai, drámai-teátrális. Az egész előadás egyetlen eleven cáfolata annak az előítéletnek, mely a darabot nemes művészi tettnek, de rossz operának minősíti. Harnoncourtnál minden sűrű, forró, dinamikusan előre törő, a veszélyes szorításból csak a megváltó trombitaszóra engedő dráma. A karmester - akarta vagy sem - teljes mértékben rehabilitálta a Fideliót mint operát - interpretációja valóban újrafelfedezése a műnek. Az Európai Kamarazenekar érzékenyen és konstruktívan követi Harnoncourt impul-