Muzsika, 2001 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2001-01-01 / 1. szám - FARKAS ZOLTÁN: Zeneszerzők bevándorlása a 18-19. századi Magyarországra
3 MAGYAR MILLENNIUM FARKAS ZOLTÁN ZENESZERZŐK BEVÁNDORLÁSA A 18-19. SZÁZADI MAGYARORSZÁGRA Bevezetés A 18. század Európájának zenéjét különböző nemzeti stílusok együttes jelenléte határozta meg, amelyeket a kortársak is pontosan megkülönböztettek egymástól, s amelyeknek kompozíciós ismérvei akár zenei elemzés által is könnyen kimutathatók az egyes művekben. Ezek a nemzeti írásmódok azonban korántsem képviselték egy-egy náció kizárólagos szellemi tulajdonát, hanem széles körű nemzetközi praxis alapját képezték. Az itáliai opera seria Európa udvaraiban közös reprezentatív műfajnak számított. A virtuóz versenymű - noha joggal nevezhető az itáliai emigránskultúra termékének - ugyancsak Londontól és Párizstól Szentpétervárig volt jelen a hangversenypódiumon. A zenekari zene emancipációjában a cseh muzsikusok játszottak nagy szerepet, de nem csupán Mannheimban és Bécsben (s végképp nem csupán szülőhazájukban), hanem Európa-szerte. Habár jó adag német önérzet is kifejeződik Johann Joachim Quantz fejtegetéseiben, aki a német stílust az olasz és a francia ízlés erényeit egyesítő „vermischter Geschmack"-kal azonosítja, kétségtelen, hogy a bécsi klasszika többféle és több nemzetiségű hagyomány ötvözeteként teremtett univerzális zenei nyelvet az 1780-as évek Európájában. Megkockáztathatjuk tehát a kijelentést: a 18. század általános jellemzője, hogy a zenészek utazásai, a nemzeti stílusok nemzetközi forgalma és a repertoár cseréje nagyobb volumenűvé, a zenei kapcsolatok és kölcsönhatások intenzívebbé válnak, mint korábban. Magyarország számára - amely sajátos történelmi helyzetének következtében sokáig nélkülözte a külhoni kultúra hatását - ez a kapcsolat még fontosabbá vált: a magyar zenetörténet szempontjából az országba áramló zenészek bevándorlása nem csupán a korszak jellemző jelenségeinek egyike, hanem a zenei élet újjászervezésének sinequa nonja. A 18. század a másfél évszázados török uralom utáni újjáépítésnek, a közigazgatás, a gazdasági és a szellemi élet új alapokra helyezésének korszaka a magyar történelemben. (A kor történelmi felada-E tanulmány a Musical Life in Europe 1600-1900 elnevezésű nemzetközi zenetudományi program The Circulation of Music című workshopjában működő Centre anil Periphery munkacsoport 2000. június 17-én, Milánóban rendezett konferenciájára készült. Végleges változata 2002-ben jelenik meg angol nyelven, a workshop által kiadott kötet egyik fejezeteként. Nemzetközi olvasóközönségnek szánt ismeretterjesztő írásról lévén szó, a szöveg olyan történelmi tényekről is tudósít, amelyek magyar olvasók körében köztudottnak tekinthetők. A magyar zenetörténeti vonatkozású adatok jelentős része Bárdos Kornél levéltári gyűjtésének és Sas Ágnes kutatásainak eredménye ó Ma a manapság széltében-hosszában hangoztatott szlogennel jellemezhető: „felzárkózás Európához".) Ez idő tájt az ország nemzetiségi összetétele is alapvető változásokon ment keresztül. Egyfelől a török kiűzése, másfelől a Rákóczi-szabadságharc pestisjárvánnyal kísért hadi eseményei súlyos veszteségeket okoztak. A század elejére az ország jelentős része félig lakatlanná vált. A békeidők kezdetétől, 1711-től 1790-ig a népesség három-négy millióról tízmillióra növekedett. A népesség növekedése csak részben köszönhető a természetes szaporulatnak, sokkal inkább a betelepítés következménye volt. A Habsburgok igen tudatos betelepítési politikájának következtében körülbelül egymillió német ajkú bevándorló érkezett az országba a század folyamán, túlnyomórészt római katolikus vallásúak és osztrák vagy sváb nemzetiségűek. A Magyar Királyság ekkor vált a Habsburg Birodalom részévé. A bécsi uralkodóház - az ország nemzetiségi összetételét gyökeresen megváltoztató betelepítési politika mellett - a katolikus klérusban remélhette legfontosabb támaszát, ezért a császári udvar nagy erőkkel támogatta a katolikus egyház intézményeinek restaurációját. A század első felének erőteljes templomépítési hullámát az egyházi zene kereteinek újjáépítése kísérte. Ez a restaurációs folyamat csak lassan és erőteljes külső segítséggel mehetett végbe. Nem meglepő tehát, hogy csak a század utolsó harmadára jött létre a nyugat-európaival mennyiségében és minőségében összevethető zenei termés. Azt is a magyarországi helyzet természetes következményének kell tekintenünk, hogy az itthoni zeneszerzők között elsősorban német, osztrák vagy cseh nemzetiségű, betelepült muzsikusok nevével találkozunk, akik nagy zenei tradíciókkal rendelkező központokból érkeztek, és megbecsült munkásaivá váltak az újjászerveződő magyarországi zeneéletnek. E nemzetközi muzsikusgárdában ritkaságszámba megy a magyar nemzetiségű komponista. A történelmi körülmények ismerete arra a kijelentésre csábítana, hogy a magyarországi zenei életet szinte kizárólagos központként Bécs határozta meg, mely ekkorra már Európa egyik zenei fővárosává vált. Bécs centrális jelentőségét csakugyan nehéz lenne tagadni, ám korántsem volt kizárólagos forrása a Magyarországra érkező repertoár és a zenészek importjának. A Magyar Királyság, mint a Habsburg Monarchia része, maga is többnemzetiségű országgá, számos náció „olvasztótégelyévé" vált, sokkal inkább, mint korábbi történelme során bármikor. A magyar nemzetiség aránya - részben a már említett betelepítési politika következményeként - mintegy öt százalékra csökkent, s a német anyanyelvű lakosság mellett a legfontosabb