Muzsika, 2001 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2001-01-01 / 1. szám - FARKAS ZOLTÁN: Zeneszerzők bevándorlása a 18-19. századi Magyarországra

3 MAGYAR MILLENNIUM FARKAS ZOLTÁN ZENESZERZŐK BEVÁNDORLÁSA A 18-19. SZÁZADI MAGYARORSZÁGRA Bevezetés A 18. század Európájának zenéjét különböző nemzeti stílusok együt­tes jelenléte határozta meg, amelyeket a kortársak is pontosan meg­különböztettek egymástól, s amelyeknek kompozíciós ismérvei akár zenei elemzés által is könnyen kimutathatók az egyes művekben.­ Ezek a nemzeti írásmódok azonban korántsem képviselték egy-egy náció kizárólagos szellemi tulajdonát,­ hanem széles körű nemzetkö­zi praxis alapját képezték. Az itáliai opera seria Európa udvaraiban közös reprezentatív műfajnak számított. A virtuóz versenymű - noha joggal nevezhető az itáliai emigránskultúra termékének - ugyancsak Londontól és Párizstól Szentpétervárig volt jelen a hangversenypó­diumon. A zenekari zene emancipációjában a cseh muzsikusok ját­szottak nagy szerepet, de nem csupán Mannheimban és Bécsben (s végképp nem csupán szülőhazájukban), hanem Európa-szerte. Habár jó adag német önérzet is kifejeződik Johann Joachim Quantz fejtege­téseiben, aki a német stílust az olasz és a francia ízlés erényeit egye­sítő „vermischter Geschmack"-kal­ azonosítja, kétségtelen, hogy a bé­csi klasszika többféle és több nemzetiségű hagyomány ötvözeteként teremtett univerzális zenei nyelvet az 1780-as évek Európájában. Megkockáztathatjuk tehát a kijelentést: a 18. század általános jellem­zője, hogy a zenészek utazásai, a nemzeti stílusok nemzetközi forgalma és a repertoár cseréje nagyobb volumenűvé, a zenei kapcsolatok és kölcsönhatások intenzívebbé válnak, mint korábban. Magyarország számára - amely sajátos történelmi helyzetének következtében sokáig nélkülözte a külhoni kultúra hatását - ez a kapcsolat még fontosabbá vált: a magyar zenetörténet szempontjából az országba áramló zené­szek bevándorlása nem csupán a korszak jellemző jelenségeinek egyi­ke, hanem a zenei élet újjászervezésének sinequa non­ja. A 18. század a másfél évszázados török uralom utáni újjáépítés­nek, a közigazgatás, a gazdasági és a szellemi élet új alapokra helye­zésének korszaka a magyar történelemben. (A kor történelmi felada-E tanulmány a Musical Life in Europe 1600-1900 elnevezésű nemzetközi ze­netudományi program The Circulation of Music című workshopjában működő Centre anil Periphery munkacsoport 2000. június 17-én, Milánóban rendezett konferenciájára készült. Végleges változata 2002-ben jelenik meg angol nyelven, a workshop által kiadott kötet egyik fejezeteként. Nemzetkö­zi olvasóközönségnek szánt ismeretterjesztő írásról lévén szó, a szöveg olyan történelmi tényekről is tudósít, amelyek magyar olvasók körében köztudott­nak tekinthetők. A magyar zenetörténeti vonatkozású adatok jelentős része Bárdos Kornél levéltári gyűjtésének és Sas Ágnes kutatásainak eredménye ó Ma a manapság széltében-hosszában hangoztatott szlogennel jellemez­hető: „felzárkózás Európához".) Ez idő tájt az ország nemzetiségi összetétele is alapvető változásokon ment keresztül. Egyfelől a török kiűzése, másfelől a Rákóczi-szabadságharc pestisjárvánnyal kísért ha­di eseményei súlyos veszteségeket okoztak. A század elejére az or­szág jelentős része félig lakatlanná vált. A békeidők kezdetétől, 1711-től 1790-ig a népesség három-négy millióról tízmillióra növekedett. A népesség növekedése csak részben köszönhető a természetes szapo­rulatnak, sokkal inkább a betelepítés következménye volt. A Habs­burgok igen tudatos betelepítési politikájának következtében körül­belül egymillió német ajkú bevándorló érkezett az országba a század folyamán, túlnyomórészt római katolikus vallásúak és osztrák vagy sváb nemzetiségűek.­ A Magyar Királyság ekkor vált a Habsburg Birodalom részévé. A bécsi uralkodóház - az ország nemzetiségi összetételét gyökeresen megváltoztató betelepítési politika mellett - a katolikus klérusban re­mélhette legfontosabb támaszát, ezért a császári udvar nagy erőkkel támogatta a katolikus egyház intézményeinek restaurációját. A század első felének erőteljes templomépítési hullámát az egyházi zene kere­teinek újjáépítése kísérte. Ez a restaurációs folyamat csak lassan és erőteljes külső segítséggel mehetett végbe. Nem meglepő tehát, hogy csak a század utolsó harmadára jött létre a nyugat-európaival mennyi­ségében és minőségében összevethető zenei termés. Azt is a magyar­országi helyzet természetes következményének kell tekintenünk, hogy az itthoni zeneszerzők között elsősorban német, osztrák vagy cseh nemzetiségű, betelepült muzsikusok nevével találkozunk, akik nagy zenei tradíciókkal rendelkező központokból érkeztek, és meg­becsült munkásaivá váltak az újjászerveződő magyarországi zeneélet­nek. E nemzetközi muzsikusgárdában ritkaságszámba megy a magyar nemzetiségű komponista. A történelmi körülmények ismerete arra a kijelentésre csábítana, hogy a magyarországi zenei életet szinte kizárólagos központként Bécs határozta meg, mely ekkorra már Európa egyik zenei fővárosá­vá vált. Bécs centrális jelentőségét csakugyan nehéz lenne tagadni, ám korántsem volt kizárólagos forrása a Magyarországra érkező re­pertoár és a zenészek importjának. A Magyar Királyság, mint a Habs­burg Monarchia része, maga is többnemzetiségű országgá, számos náció „olvasztótégelyévé" vált, sokkal inkább, mint korábbi történel­me során bármikor. A magyar nemzetiség aránya - részben a már em­lített betelepítési politika következményeként - mintegy öt­ százalék­ra csökkent, s a német anyanyelvű lakosság mellett a legfontosabb

Next