Muzsika, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2006-07-01 / 7. szám - CSENGERY KRISTÓF: Hangverseny
lapotába, a zenei személyiségnek meg kell nyílnia és a hallgatók felé kell fordulnia. Kedvező esetben ez spontán módon bekövetkezik, s a jelenlévők mindjárt bevezetőül hallhatnak egy indulatos szavalást, ha azonban ,,, , , , , , Ránki Dezső a lelek kapui zárva maradnak, a művész kénytelen „indulatba hozni" önmagát. Régi koncertlátogatók sokszor tapasztaltak már hasonlót, s könnyen észreveszik a mesterségesen gerjesztett emóciókat. Az volt a benyomásom, Ránki az utóbbiakhoz volt kénytelen folyamodni a koncertet nyitó a-moll szonáta megszólaltatásakor: előadása az Allegro ma non troppo nyitótételében fűtött volt és drámai, feszült ritmuskaraktereket sorakoztatott fel és mindvégig nyomatékosan épített a kontrasztokra - ugyanakkor azonban hangszeres kivitelezés terén feltűnően fésületlen benyomást keltett, a zongoraművész játékát sok hanghiba szeplőzte. Még a variációs E-dúr Allegretto quasi Andantino mérsékeltebb lüktetésű zenéjének - amúgy finoman árnyalt, részletező - tolmácsolására is árnyékot vetett az apróbb technikai hibákat okozó zaklatottság. Először a harmadik tételben éreztem úgy, hogy kezd egyensúlyba kerülni zenei teljesítmény és hangszeres diszpozíció. Az A-dúr szonáta nyitótételét szelíd éneklés uralta Ránki keze alatt - de itt is méltó szerephez jutott az erőteljes basszusok, a markáns oktávtriolák s általában a tétel líraiságát ellenpontozó drámai pillanatok ellenanyaga. Bensőséges vallomásként hatott a D-dúr Andante, a fináléban pedig Ránki Dezső egyfelől játékos scherzando-hangot ütött meg, másfelől dinamikus, virtuóz-reprezentatív (nemegyszer szimfonikus igényű) zongorázással érvényesítette a tétel hangszeres dimenzióit. Az igazat megvallva a koncert első részében hallott két szonátaprodukciót az előadásmód érzékenysége. Ránki zenélésének vitathatatlanul hiteles, schuberti atmoszférája ellenére sem éreztem a zongoraművész által képviselt nagyságrendhez illőn kiegyenlítettnek. A pódiumművészetben mindig jelen van a pillanatnyiság mozzanata - ez nélkülözhetetlen eleme és vonzerejének fő forrása e két interpretációban azonban inkább a zenei és hangszeres teljesítmény összhangjának újra és újra kiütköző hiányát, vagyis a pillanatnak való kiszolgáltatottságot észleltem, s ez megzavarta az élvezetet. Közelebb állt a teljes értékű - zeneileg is ihletett és hangszeresen is gyarlóságoktól mentes megmunkálású -előadás ideáljához a műsort záró, nagylélegzetű kompozíció, a 845-ös Deutsch-jegyzékszámú a-moll szonáta Ránki-féle interpretációja: itt is munkáltak az erős ellentétek, itt is meghatározó szerepet játszott az ismételten előtérbe kerülő drámaiság - rendkívüli energiák tornyosultak, hatalmas fortókat hallottunk váltakozni piano-szakaszok csendes meditációjával, de a korábban még-megbillenő egyensúly ebben a műben szilárdabbnak mutatkozott. (Május 26.- Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.) Hommage á Ligeti címmel a nyolcvanhárom éves Ligeti György előtt tisztelgő hangversenyt adott a zeneszerző születésnapjának előestéjén az UMZE KAMARAEGYÜTTES. Mint köztudomású, a RÁCZ ZOLTÁN vezetésével dolgozó ensemble 1997-ben kezdte meg munkáját, felelevenítve az 1911-ben alakult, Bartók és Kodály nevével fémjelzett hajdani Új Magyar Zeneegyesület célkitűzését, a kortárs zene magas színvonalú megszólaltatását és széles körben történő terjesztését. Ünnep volt a hangverseny Ligeti születésnapja miatt, de azért is, mert az UMZE Kamaraegyüttes ez alkalommal új időszámítást kezdhetett a kulturális kormányzattól kapott nagy összegű, több évre szóló támogatásnak köszönhetően. Két beszéd nyitotta meg az eseményt: a kamaraegyüttes történetét és céljait Rácz Zoltán foglalta össze, a távol lévő Ligetit pedig a szintén távol lévő Kertész Imre köszöntötte hang- és képfelvételről. Ünneprontás szándéka nélkül s illő tisztelettel teszem hozzá: a két beszéd kettővel volt több az indokoltnál. Rácz Zoltán keresetlen szavaiból a jelenlévők nem tudtak meg Keller András 2006 JÚLIUS • muzsika 47