Muzsika, 2007 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2007-12-01 / 12. szám - Emléktábla-avatás Pártos Ödön születésének 100. évfordulóján
kortárs zené ben a Szirénekről nevezte el mechanikus kis szerkezetét, ám azt bizonnyal nem sejtette, hogy a hangkeltő eszközökben majdan bekövetkező forradalom, amely az efféle szerény forrásokra tekinthet vissza, milyen felforgató erővel hat majd a muzsikára. A forradalmi időket átvészelvén ma már nem nehéz belátni: az elektronikai robbanás a zeneművészet számára a fogalom mindkét értelmében a Szirén megjelenését jelentette, s a zenetörténet tengerén navigáló muzsikusok bölcsességük (avagy megérzésük) arányában lettek ama hatalmas Szirén rabjaivá, süketjeivé, vagy éppen leleményes kihallgatóivá. A Szirén aszerint lett démon vagy angyal, ahogyan a hajótöröttek vagy a hősök számát szaporította. Végső soron tehát nem önmaga miatt veszélyes, hanem amiatt az eldöntetlenség miatt, ahogyan az ember viszonyulni tud hozzá. Az efféle veszélyesség azonban régtől fogva éppen a jelentős művészet tulajdonsága volt (amit hiába próbáltak háziasítani, felügyelet alá helyezni, cenzúrázni). Ha a fentiek fényében tekintjük, akkor az EAR Együttes és a hozzá kapcsolódó zeneszerzők köre nem csupán egy esetleges kis szektája az egyébként sem számottevő hazai kortárs zenei színtérnek, hanem a Szirénnel szembeni háború (hiszen a Szirénnel még a szerelem is bellum amoris) egyetlen megszervezett cohorsa (a Making New Waves köre korántsem tűnik még ilyen szervezettnek, a néhai Ultrahangosokról nem is beszélve). És éppen szervezettségük ellentmondásai miatt oly tanulságos a működésük. Ugyanis az derül ki belőle - s ezt elöljáróban a koncertről is mondhatom - hogy a Szirénnel való küzdelem végső soron mindig egyéni, ki-ki asszó lesz, s hogy a kollektív stratégiákra, hadicselekre és erő-összeadódásra hagyatkozó vitézek menthetetlenül a habok martalékává lesznek. A szóban forgó zeneszerzői kör legjelentősebb teljesítményét évek óta BANKÖVI GYULA nyújtja. A koncertet nyitó Alsecco -al fresco ügyes ensemble-darab. Az elektroakusztikus zenéből (és különösen Bánkövi Porte de l'enferjéből) ismert freskószerűséget itt elektronika nélkül is képes megteremteni. Ezzel szemben HOLLÓS MÁTÉ fantasy-zenéjét (Epidauroszi tücskök, szóljatok!) megítélésem szerint magával ragadta a Szirén. Hadd utaljak itt arra a könnyűzene számos területén jól ismert jelenségre, hogy originalitásértéket nem az adott dal zenei struktúrájának, melódiájának vagy szövegének, hanem hangszínkódjának tulajdonítanak. Egy-egy hangszerelési truváj a szerző védjegyévé válik, a márka egyetlen szembeötlő tulajdonságává lesz. Nos, Hollós darabja nem tudott elegendő originalitást felmutatni ahhoz — még a nagyszerű versválasztás ellenére sem -, hogy elfeledkezhessünk a sziréni clavinova-hangok által megidézett, nem kifejezetten felemelő zenei emlékeinkről. SUGÁR MIKLÓS Hajnal című kompozícióját könynyen érhetik hasonló kifogások, ám az mindenképpen érdekessé teszi, ahogyan egységes áramlásba próbál integrálni sokféle akusztikus emléket - archaikus énekfoszlánytól a kereskedelmi rádiók „pörgős" reggeli műsorainak dübörgéséig, s még azt a slusszpoént is elsüti, hogy mindez talán nem más, mint a reggeli harangzúgás akusztikus délibábja. Sugáréhoz hasonlóan rövid terjedelmű SZIGETI ISTVÁN új műve, a Kvázi, ez a kiváló absztrakt hangetűd. Benne van mindaz a felhalmozott önérték és mindaz az erőszakos önkorlátozás, ami a műfajt - s ezt most irónia nélkül mondom - oly magányossá tette a zene nagy színpadán. Kikötözték a hajórúdhoz, nem válik a Szirén szolgájává, de legyőzni sem tudja. Úgy érzem, PINTÉR GYULA darabjából éppen az hiányzott, amit pedig kommentárjában beígért: az interakció. A basszusklarinét és a komputer akusztikai terei szépen elzengedeztek egymás mellett - nem riaszt a Szirén, ha nem hallom a hangját. A koncertet FARAGÓ BÉLA fagottra és elektronikára komponált Tánczrend ciklusának néhány új tétele zárta. A ciklus nem hazudja magát művészetnek, hanem ténylegesen az, ami: tánczene. Hogy senki sem táncolt rá? Az úgynevezett chili outszobában sem táncolni szokás, hanem a party dübörgő részétől visszavonultan ejtőzni és merengeni egyet, esetleg rágyújtani valamire. Faragó némely tétele további mixelés nélkül is bebocsátást nyerhetne az efféle helyekre. (Október 2. - az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület terme) VERES BÁLINT E sorok írásakor még előttünk áll az Operaház Stravinsky-premierje, mégis megállapíthatjuk, hogy a 2007-es hazai koncertévadban kevés alkalmunk volt megemlékezni a zeneszerző születésének 125. évfordulójáról. A 20. század legjelentősebb zeneszerzői teljesítménye pusztán életműtöredék formájában él a magyar zenei köztudatban. Az oeuvre-rel való folyamatos szembesülésről, konfrontációról tehát aligha beszélhetünk. E kivételes pálya referenciaértéke a közönség és a muzsikus szakma számára nem evidenciaszerű. A hazai hangszeresek, énekesek, zenei közírók még ama tudás birtokában sincsenek, mely az életmű kikerülésére, esetleg negligálásra hatalmazná fel őket. Ezen egy-egy évforduló kevéssé enyhíthet, de arra talán jó, hogy rögzítsük a tényt: a koncertiparban ledarált féltucatnyi kompozícióból nem lehet távlatos képet alkotni. Az idei Korunk Zenéje egy teljes koncertet szentelt az „ismeretlen" Stravinskynak. Wilheim András, az est karmestere a műsor súlypontjául az 1957/58-ban keletkezett Threni id est Lamentationes Jeremiae prophetae című kompozíciót választotta. Azt a művet, melyet az elmúlt fél évszázadban nem sikerült Magyarországon bemutatni, miközben a darab Stravinsky utolsó (szeriális) alkotókorszakának - melyről ugyan nincs komolyan vehető tapasztalatunk, a közbeszédben mégis lesajnáló hangon szokás emlegetni -jelentékeny reprezentánsa. Wilhelm nyilván azzal a szándékkal nyúlt a partitúrához, hogy ezen a helyzeten változtasson, s dicséret illeti a programszerkesztőket, akik elfogadták a bemutatandó műre tett zenetudósi javaslatot. Ám ettől a ponttól kezdve a nemes szándék szokásos útját kezdte el járni. Kire bízzuk a fontos mű betanítását, elvezénylését, ha nem arra, aki a mű fontossága mellett oly meggyőzően érvelt? - tette fel valaki a kérdést. Ki az, aki tisztában van a mű előadásának nehézségével, ki az, akire rá lehet bízni a produkció castingjáv, ki az, aki képes megtalálni az egyes posztokra az ideális előadót, ha nem a javaslattevő? Ez volt a kényelmes, munkát nem adó válasz. Wilhelm ahelyett, hogy maximalizálta volna a kórusra, zenekarra, énekes szólistákra és karmesterre vo- 2007 DECEMBER • muzsika 37 51