A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (2. kötet, 1-4. szám)
IRODALOMTÖRTÉNETI KONGRESSZUS - Bóka László: Eredmények és feladatok az utolsó század irodalmának kutatásában
BÓKA LÁSZLÓ elfogultságával? Hol kényszeríti őt ez a realizmus arra, hogy az ellenfél táborában lelje meg rokonszenves hőseit? Hol a társadalomábrázolásnak az a tágassága, mely egy osztály sorsának fejlődésrajza köré teljes történeti, társadalmi, gazdasági körképet körít? Hol leljük a realista emberábrázolásnak azt a jellegzetességét, hogy a társadalmi problémát mindig egyedi és mégis általánosítható megjelenésében mutatja be? Kemény felvet társadalmi problémákat, ezeket egyedi megjelenésükben mutatja be, de hogyan általánosíthatjuk lelkibeteg, perverzált hőseit társadalmi típusokká? Várjon beszélhetünk-e egyáltalán olyan értelemben realizmusról Kemény esetében, ahogy a realizmus akár francia, akár orosz változatának esetében beszélhetünk? Kemény realizmusa mennyiben segíti a korabeli haladó tendenciákat? Miért tud ez a realizmus csak történeti távlatban és beteglelkű hősökben megnyilvánulni? Az a gyanúm, hogy egy új kemény értékelés után kevesebbre fogjuk tartani Kemény realizmusát s útját közelebb látjuk a korai naturalistákhoz, mint a realistákéhoz , a mélyreható esztétikai elemzés nem elfedezi az ideológiai kérdéseket, hanem hozzásegít ahhoz, hogy a rejtett tendenciákat ott is napvilágra hozza, hol az író tehetsége sikerrel elfedezi azokat. Más oldaláról nézve a kérdést: Arany János történeti ábrázolásaiban, melyek szándékoltan magukban hordozzák a nemességgel való megegyezés lehetőségét, éppen a részletekbe ható esztétikai elemzés mutathatja ki az aktualitáshoz való kapcsolatukat és Arany plebejus népi ösztönét. Nem kétséges, hogy irodalmunk néhány problematikus egyéniségének az esztétikai szempontokat is felölelő revíziója élő irodalomunknak is utat mutat a nyíltan vallott világnézet és az ábrázolásban felbukkanó ideológia viszonyát illetően. Kemény problémája felvetette a realizmus egyértelmű fogalomként való használatának veszélyeit. Ez a veszély lépten-nyomon fenyegeti az irodalomtörténészt és sürgős feladatunkká teszi, hogy széleskörű elvi vitákban tisztázzuk közkeletű kifejezéseinek fogalmi tartalmát. Gondolok itt a polgár, haladó polgár, polgári demokrácia, radikális polgári demokrácia fogalmára. Mint látható, a polgárság és a polgári tendenciák elnevezése látszólag rendkívül differenciált, de elég néhány konkrét kérdést felidéznünk ahhoz, hogy belássuk, milyen nagy szükség van a fogalmak tisztázására. Mit jelent ez a szó maguknak az íróknak szájában? Csak arra a jelentésváltozásra gondoljunk, amelyen ez a szó Ady szóhasználatában átment. Mikor használni kezdte, e szó mögött a nagy francia forradalom, Csokonai, Petőfi eszményvilága viszhangzott, a francia egyházpolitikai harcok kezdetén eszményi fényben ragyogott benne e szó értelme, és mivé lett ez a szó Ady szájában 1912 után, a világháború alatt? Hogyan jellemezhetjük e szóval egyértelműen a Nyugat című folyóiratot 1919 előtt és után? Van-e haladó polgárság, képzelhető-e radikális polgári demokrácia 1917 után? Csak példaként említettem elsőnek a polgár szót. De sokkal megszerezhetném tisztázatlan fogalmaink számát. Hadd említsek még csak egyet, a népiesség, népiség fogalmát. Nem akarok e fogalom tartalmának változásain az elmúlt évszázad fejlődését áttekintve végigmenni. De