A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (3. kötet, 1-2. szám)
Szemle - Petőfi Sándor összes művei I—III. (Turóczi-Trostler József)
182 sZEMLE PETŐFI SÁNDOR ÖSSZES MŰVEI I—III Akadémiai kiadó, Budapest 1951 Klasszikusaink kiadása híven tükrözi azt az ideológiai tanácstalanságot, amely a kiegyezés utáni évtizedek magyar szellemi és tudományos életének úgyszólván minden területét jellemezte, azt a polgári megalkuvást és óvatosságot, amely még az érvényben levő sajtótörvény biztosította lehetőségekkel sem mert élni. A nemzeti hagyományok sorsa az uralkodó osztályok hivatalosfélhivatalos kultúrszerveinek, intézményeinek, a hivatásos tankönyvírók és tanárok kezében volt, így alakul ki az a klasszikus kánon, amelyben legnagyobb íróink, bázisuktól, haladó, aktív jellegüktől megfosztva, mint »tiszta irodalom« tengetik időtlen életüket- s ezért nem is zavarhatják a nagybirtokkal szövetkező burzsoázia álszent, nacionalista kultúrpolitikáját, így lesz idővel Csokonaiból, Katonából, Kölcseyből, Vörösmartyból, s végül Petőfiből és Aranyból veszélytelen »iskolai olvasmány«, amely a király, az uralkodóosztályok, a fennálló társadalmi rend és erkölcs tiszteletére, nacionalizmusra, egy fiktív történeti múlt tiszteletére tanít. A kánon terjedelme aztán remekíró-sorozatról remekíró-sorozatra egyre újabb nevekkel bővül. Az igazi Vörösmartyt, Aranyt, Csokonait, Katonát úgy kell időnként fölfedezni, rendszerint olyankor, amikor akad élő költő és író, aki egy-egy klasszikus őssel akarja igazolni magatartását. Tudjuk, az igazi Kölcseynek, az igazi Petőfinek, Vörösmartynak csak a felszabadulás után jön meg az ideje. A kiadók nem lettek volna kapitalista kiadók, ha a művelt nagyközönség szerény kultúrigényeinek és az iskola szükségleteinek kielégítését nem kötik össze saját profitéhségük kielégítésével, mégpedig mindig a hazafias irodalompártolás színe alatt. Ehhez járul még, hogy egy olyan időpontban, amikor pl. a német, az angol, francia klasszikusok kiadása eléri a filológiai exaktság és megbízhatóság legmagasabb fokát, nálunk még csak kezdőkorát éli a kritikai kiadás technikája, s klasszikus szövegeink gondozását jórészt lelkes, irodalomértő, de filológiailag többé-kevésbbé iskolázatlan műkedvelők végzik. Petőfi az egyetlen költő, akinek élő, aktív ereje sokkal nagyobb, semhogy sikerült volna bármilyen néven nevezendő sterilizáló feljárással elvont, időtlen, tehát veszélytelen klasszikus költőt, amolyan néma szobrot csinálni belőle. (Ezen a ponton hadd hivatkozzam Király Istvánnak : Petőfi mint vízválasztó c. tanulmányára. Irodalomtörténet 1949, 169.). Pedig ilyen kísérletekben éppen nem volt hiány. Minden hivatalos kultúrtényező összefogott, hogy kisajátítsa Petőfit, hogy a meg nem alkuvó, következetes forradalmár politikussal szembeállítsa a szerelmes, az idillikus, a »biedermeier« Petőfit, az öntudatlanul alkotó naiv lángelmét, hogy történeti-politikai szerepét felelőtlen szerepjátszásnak minősítse. (A Nemzeti dal, az Egy gondolat bánt engemet az a végső határ, ameddig a hivatalosan engedélyezett márciusi ünnepélyek elmehettek.) Ezeket az ideológiai törekvéseket magáévá tette a hivatalos vagy hivatalosan sugalmazott irodalomtörténetírás is. A tilalomfát a politikai költővel szemben a leghatározottabban Gyulai Pál állítja fel első ízben, mégpedig ellentmondást nem tűrő dogmatikus formában: »Mellőzöm politikai és epikai költeményeit. Költészetének csak azon oldaláról akarok szólani, melyben főereje van s melynek hatása jelen lírai költészetünkre legnagyobb« (Petőfi Sándor és lírai költészetünk. Új Magyar Múzeum, 1854). Gyulai formuláját általánosítja és Népszerűsíti a nemzeti-liberális Beöthy Zsolt középiskolai irodalomtörténetét