A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (13. kötet, 1-4. szám)

Szemle

Két igazán nagy regényírói szándék jelentkezett a XIX. században irodalmunkban : Eötvös és Kemény ; ami Jókait illeti, ő valahogyan elkésett; mindenestül a reformkorba illenék, Vörösmarty regényíró­ párjául. Ami a század második felében a társadalomban végbemegy, ahhoz az ő romantikus szeme és romantikus tolla nem bizonyult elég teherbírónak. Pedig a téma, egy nagy, realista magyar regény témája ott formálódott, ott alakult a kor­ban ; ennek az embriónak egész alkata, jóformán minden izülete készen volt virtuálisan — éppen csak kellő tehetség nem akadt, aki világra szülte volna. Érdemes volna egyszer ebből a szempontból alaposabban megnézni a XIX. század második felének regényeit (a verses regényeket is). Valamiféle asztrál­test bontakoznék ki a vizsgáló előtt : egy cselekménye lényeges vonalaiban, s típusaiban is már-már kialakult regény-fantom — kezdve Gyulai töredék R­o­m­h­á­n­y­ijától Arany László Délibábok hősén, Beöthy Zsolt Kálozdy Bél­áján, Ábrányi Kornél Dicsőség­b­o­l­o­n­d­j­án át Asbóth Á­l­m­o­k á­l­m­o­d­ó­j­áig, némi hasznos és egészséges Puskin-, Lermontov- és Gogol-hatással — éppen csak életre kellett volna kelteni, megkeményíteni a csontjait, élő húst rakni rá . . . A kornak nem akadt meg­felelő tehetsége, aki ezt a készülődő nagy­regényt meg is tudta volna írni, s megteremtette volna a 1r o I­­ lelkek, vagy még inkább talán az O­b­­­o­m­o­v magyar testvérét. Azt firtatni, miért nem akadt a kész témának megfelelő írója, túl­ságosan messze vezetne. Egyszerűen azt lehetne felelni : nem született meg, s itt nincs mit kutatni tovább. De ez a válasz talán csak megkerülése volna a dolognak. Mert az írók tapogatják a témát, meglepő pár­huzamokat mutatnak a regényeik , de ezek a regények mind megrokkan­nak valahogyan, egy idő múltán betörik a derekuk ... az embernek az az érzése, hogy nemcsak ők, az írók voltak gyöngébbek a kínálkozó témánál, hanem a társadalom sem bírta kihordani magzatát. Az az alapvető paradoxia, amely a múlt század második felében társadalmunkat, politikánkat, gazda­ságunkat jellemzi — hogy hasonlatunknál maradjunk — rátekeredett a magzat nyakára, szerencsétlen köldökzsinórként, és megfojtotta. A történelmi fogantatású téma (negyvennyolc, emigrációs ifjúság, hazatérés nagy tervekkel, semmittevésbe zápulás a magyar „oblovizmus­ban") elvetélt. A század végén jelentkezett egy másik szándék, tapogatódzva, zalai-naturalista elméleti terheléssel (Justh Zsigmond) : a nép felől ragadni meg a dolgot, s a korábbi, hetvenes évekbeli fejlődésvonallal éppen ellen­tétesen ; — annak benső íve hanyatló volt (a régi nemesi középosztály forra­dalom utáni nemzedékének dekadenciáját tükrözve), emezé, a kilencvenes években, emelkedő lett volna, hősében a föltörő népi erőt személyesítve meg. De volt-e ilyen tudatos, szervezett nagy áramlat akkor társadalmunkban? Lehetett-e reális tápláló talaja, valósága egy ilyen írói szándéknak? Nem;­­ az ilyen szándék vagy elmélet naturalista illusztrációja maradt (G á n­y­ó J u­­­c­s­a), vagy lényegében (éppen ebben a lényegében) felemásul sikerült, mint az Egri csillagokban; — itt megvan a népi hős, megvan a népet mozgósító cselekmény . . . ám a hős, bármily rokonszenves is, vala­hogyan mégis asszimilálódik az „urakhoz", s maga az esemény valahogyan mégsem tud igazán nagyszabásúvá, országossá emelkedni . Eger története marad, s nem eléggé Magyarország s a magyar nemzet és nép törté­nete. Igaza van Bóka Lászlónak: Gergelynek túl könnyen sikerül a dolga. Sorsa egy társadalmi küzdelem ábrázolásának föladatát róná az

Next