A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (21. kötet, 1-4. szám)

Szabó György: A „groteszk" típusai az avantgardizmusban

a „groteszk" típusai az avantgar­d­­izmusra . 297 Elsősorban a Schopenhauer-i nézeteken, a megelégedettség, a bizakodás és a biztonság korábbi polgári filo­zófiáival szembeforduló kétségbeesés meg­ejtő tételein nyugszik ez a századfordulós „démonikus" jelképrendszer, melyet az avantgardizmus örökbe kap; ez erősödik fel a tízes években az expresszio­nizmusban, de más korai irányzatokban (így a futurizmusban) is. A fenyegetett­ség, az állandó veszedelem- és katasztrófa-érzés aztán az első világháború alatt kitermeli a Rettegés irodalmát, mégpedig — megintcsak a századfordulós esz­közöket alakítva tovább — egyre pesszimistább értelemben használva a gro­teszket, kizárólag az elborzasztó tragikum kifejezésére. Ez a polgári társadalom konzervatív művészi megnyilatkozásánál kétségtelenül modernebb állásfoglalás volt: jelezte, hogy a felületi csillogás, az álszent erkölcsiség és a hazug hazafias szólamok mögött a kegyetlen és a rideg pusztulás jelentkezik, de ez a régi szemlélettel és régi formákkal szembeni lázadás lényegében ugyancsak irracio­nalista nézeteken alapult. A dekadencia mítoszai élnek benne tovább: itt is jelentkezik az Übermensch, itt is szabad utat kap a Tudatalatti, továbbra is hat a Szorongás és az út végén ott tátong a Semmi. Hogy az avantgardizmusban mennyire változás nélkül él tovább ez a századfordulós szemlélet és a nyomában keletkező tragikus érzéseket árasztó „groteszk", arra jó példa a futurizmus megalapítójának Mafarka, le futuriste című regénye,­ mely 1910-ben (tehát egy évvel az első manifesztum után) jelent meg s így a legkorábbi szervezett avantgardista irányzathoz tartozik már. Ám lényegében ugyanazzal az ismert (és Huysmans, valamint Moreau nevével jelzett) atmoszférával találkozunk benne, a kegyetlenség és az erotika kont­rasztjaiban, mint a századforduló nem egy alkotásában. A különbség legfeljebb annyi, hogy Marinetti „tragikus groteszkjében" az ellentétpárból már végleg elveszik a „fenséges" (korábbi példáinkban — ha a Démon alakjához kötődve is — de még érezhető volt a jelenléte): a torz, szörnyeteggé aszalódott „pusz­tító erő" nem hatalmasságával, hanem alattomosságával és állatiasságával borzaszt. Az avantgardizmusban (különösen pedig annak első időszakában) sűrűn előforduló „tragikus groteszk" tipikus modellje ez. Félreérthetetlen a „futurista" Mafarka kalandjaiban a századfordulós misztikus-szimbolista iskola hatása, mely a könyv gáttalan szadizmusában, féktelen erotikájában és teljes kiábrándultságában ugyancsak megmutatkozik. „Matarka a hitvesi hálószoba sötétjében előbbre lépett — olvasható egyik jel­legzetes passzusában. — Orrát a férfimagvak és a rothadás meleg és édes illata facsarta s a homályhoz lassan hozzáedződő szemei már kivették a női hulla körvonalait is. Az egész ágyat valami skarlátszínű sár piszkította be és az mint­ha ördögi küzdelemben ömlött volna ki. A vértől áztatott párnák között haj­tincseket, csigolyákat és csontokat fedezett fel, őrjöngő tigris fogainak mar­cangolása látszott rajtuk. És Matarka remegő szívvel, mintegy félálomban . Paris, Sansot 1910.

Next