A MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei (23. kötet, 1-4. szám)
Rigó László: A Petőfi-értelmezések történetéből
A PETŐFI-ÉRTELMEZÉSEK TÖRTÉNETÉBŐL 171 terjeszti az utánzás és 'negédlés' érvényét a viselkedésen, de Salamon Ferenc, az irodalmi Deák-párt másik kritikusa már azt fejtegeti, hogy Petőfiről "Érzelmeire nézve sem mondhatjuk el egész igazsággal, hogy soha túlzó nem volt, hogy némely képzelt betegséget valódi betegségnek nevett volna, vagy hogy életbeli komédiázási hajlamai néha a tollát az affectatio terére ne csúsztatták volna át (kiemelés tőlem, P. P.). íme, Salamon Ferencnél már átcsap az 'életbeli komédiázási hajlam' Petőfi költészetére is. [De hiszen Gyulainál is átcsapott !] Kétirányúan. Egyrészt azt bizonyítja Salamon, hogy Petőfi egy-egy érzelem, helyzet, állapot lírai kifejezését az eljátszás, a drámai monológ vagy párbeszédszerűség élénkségével oldja meg — s ebben a költői műhelybe villantó észrevételben sok az igazság —, másrészt viszont azt állítja, hogy "Petőfi, a szenvedélyes, haragos Petőfi, a minőnek sokszor hetvenkedve mutatja magát, [kiemelés tőlem, R.L.], tulajdonképp a tenyelgés,a szelídebb humor és a legtökéletesebb lelki nyugalom és csend valódi költője, nem pedig a nagy szenvedélyeké' — de ebben már semmi igazság nincsen! A 'szenvedélyes, haragos' Petőfi, aki 'nem az igazi', elsősorban a politikai eszmék költőharcosa, s ezt a Petőfit Salamon kínosan nyers elfogultsággal veti el. "Mihelyt Petőfinek eszébe jut, hogy ő nem csak költő, hanem demokrata, vagy politikai szerepre hivatott próféta, s eszméket foglal versbe, alig mondható költőnek." Salamon szerint a 'nép dalnoka és a nép szószólója benne két oly különböző egyén, hogy alig ismerik egymást.' S a nép szószólójaként fellépő Petőfit hibáztatja, mert 'személyesen is szerepelni akar', mert 'személyes szereplési hiúság' van a költőben, mert túltengő 'szereplési hajlamot' lát benne, és így tovább. Így válik Salamon felfogásában 'nem igazi' Petőfivé a haragos, szenvedélyes költő és politikus, aki valójában az 'enyelgés', a 'szelídebb humor', a 'legtökéletesebb lelki nyugalom' poétája, s csak a hetvenkedő magamutogatás, a szereplést rossz hajlam vonja a nagyobb szenvedélyek, politikai harcok küzdőterére. Íme, a 'szerepjátszás' elméletének embrionális formája, úgy ahogy az a múlt század ötvenes éveinek kritikusi központjában kialakult. Jegyezzük még meg, hogy — nem tekintve most néhány vagdalkozó kortársi kritikát — Salamon Ferencnél jelentkezik először a "szerepjátszás' elmélete, nem csupán formális esztétikai érvénnyel, konstatálásszerűen, hanem minősítő, mégpedig értékcsökkentő értelemben." A századvégi modernebb, polgárosultabb liberalizmus Petőfi-képén is megjelenik a szerepjátszás elmélete — fejtegeti tovább Pándi. "Itt is kettős értelemben. Egyrészt mint a versek belső megformálásában jelentkező sajátosságok, másrészt mint a politikai tevékenységre serkentő hajlam jegyei." Pándi Palágyi Menyhért Petőfi-értékelésében e jellemző jegyeket mutatja be. Horváth Jánosról szólva hangsúlyozza Pándi, hogy: „elmélete a 'szerepjátszó' Petőfiről voltaképpen az irodalmi Deák-párt kritikusi berkeihez nyúlik vissza. De minden előzményen, rokonságon és hasonlóságon túl: Horváth